Nem szenvedtünk hiányt az elmúlt években olyan filmekből, amelyek az időskor megrázó tapasztalatait mutatják meg. Különösen iszonyú azt látni, amikor egy boldogságban leélt élet vége felé a szeretett társ, szülő fizikailag még itt van, de szellemileg egyre inkább távolodik. Akár depresszióba süllyed, akár emlékeit kezdi elveszteni. Michael Haneke tíz évvel ezelőtti filmje, a Szerelem kifejezetten nyomasztóan mutatta be azt, de ott volt Sarah Polley rendezése, az Egyre távolabb is. Az Anthony Hopkinsnak Oscar-díjat hozó Az apa pedig akár (filmes) mérföldkőnek is nevezhető, hiszen olyan nézőpontból mesélt az időskori demenciáról, mint kevés művészeti alkotás korábban. Ami persze kifejezetten sokkolhatta is a nézőt, hiszen kényelmetlen élmény beleélni magunkat valami olyasmibe, amelyet kifejezetten nem szeretnénk belülről megtapasztalni.
Akár ezt a tapasztalatot is hozhatná magával az idei Frankofón Filmnapok nyitófilmje, François Ozontól a Minden rendben ment. A rendező eddigi munkáit ismerve kifejezetten ügyes is, ami a kényelmetlen helyzetek ábrázolását, egyre bonyolultabbá váló viszonyok megmutatását illeti. Nehezen felfejthető, miért nem sikerült ez a Vízcseppek a forró kövön és a 8 nő rendezőjének.
Pedig minden adott lenne hozzá, hogy székünkben fészkelődve nézzük végig az eutanáziát középpontba helyező filmet. Simone de Beauvoir anyaregénye, a Szelíd halál juthat eszünkbe az alapsztoriról: a testvérek váltásban látogatják a kórházban az idős édesapát, akinek vészesen fogy a hátralévő ideje. A francia filozófussal szemben viszont Emmanuèle (Sophie Marceau) édesapja, André (André Dussollier) nem a végtől retteg, ellenkezőleg: maga fejezné be minél hamarabb, mielőtt még magatehetetlenné válik. A kivitelezéshez viszont Svájcba kell utaznia, Franciaországban ugyanis nemcsak törvényes lehetősége nincs rá, de még azért is büntethetik a családtagjait, ha segítenek neki külföldre jutni hozzá.
Ozon filmje már a címével is jellemzi azt az abszurd helyzetet, amikor valami olyasmiért kell küzdeni, amit a megszokott körülmények között elképzelni sem szeretünk. Hogy közeli rokonunk is elmehet, sőt, egy nap el is fog menni, arról nemcsak nem beszélünk, de nem is gondolunk bele, a távoli jövőre tartozik ez. És mikor a már nagybeteg hozzátartozó veti fel, akkor is elhessegetjük a dolgot: „ne mondj már ilyeneket!” Valóban meg kell haladnunk magunkat hozzá, félretéve minden önzésünket, személyes viszonyulásunkat, hogy el tudjuk fogadni a haldokló (vagy majdani haldokló) szándékát legitimnek. De hogy még mi is segítsük benne? Nehezen tudunk elképzelni ennél kegyetlenebbet.
A francia dráma tökéletesen megfesti annak minden visszásságát, mikor valaki a hozzá legközelebb állóktól kér olyat, ami tudhatóan csak további szenvedéseket fog okozni. Ha valaki jogosnak, elfogadhatónak is tekinti az eutanázia intézményét, Ozon filmje – talán akaratlanul, de – szembesíti azzal, hogy a döntés mennyi fájdalmat hozhat magával. Jogunk van a kontrollvesztéstől való félelem miatt arra kérni a gyerekünket, hogy segítsen bennünket ebben? Nem végtelenül önző ez? Ezek a kérdések mindennél súlyosabban merülnek fel akkor is, ha a film erőteljesen szól arról: megalázó dolog, amikor az állami hivatalok elől kell rejtőzni, ha dönteni szeretnénk arról, hogyan halnánk meg.
Csakhogy mindennek iszonyatához nem tud igazán közel vinni a film, mert amint esélye lenne valamiféle katartikus, drámai jelenetnek kibontakozni, szemérmesen nem figyel oda. Ilyenek azok a jelenetek például, amikor a döntést elfogadni képtelen testvérrel marad kettesben André. Miért nem láthatjuk, hogyan próbálja őt lebeszélni róla? Miért nem kapunk több személyes beszélgetést? Mintha csak direkt kerülné a hasonló pillanatokat a film, így viszont a lefojtottság idővel unalommá alakul át, és már egyre csak a film végét várjuk. Ami, ez mind bizonyosabbá válik, semmi váratlan fordulatot, meglepő felismerést nem hoz. Beteljesítetlen ígéret marad a Minden rendben ment, miközben tényleg ütnie kellene ahhoz, hogy előzetes elképzeléseinket képesek legyünk felülértékelni. Akkor lenne valóban erős Ozon filmje, ha az eutanázia ellenzői is képesek lennének a végére megérteni, miért akarja valaki tényleg ezt úgy, hogy még lehetne hátra néhány szép pillanata. És akkor, ha a halálba segítéssel egyetértők meginognának abban, valóban szabad-e ilyen nehéz döntés elé állítani szeretteinket. A jelen formában viszont mindenki inkább megerősítve érzi magát, így az eutanázia ellenzői fokozódó ellenérzésekkel követhetik a filmet. Kár érte.
Sajátos, hogy a Frankofón Filmnapok keretében tárgyalhatjuk a skandináv filmgyártás egyik legnagyobb klasszikusáról szóló filmet is. A Bergman szigete, ahogy címe mutatja, a rendezőnek hosszú évtizedekig otthont adó Fårön játszódik. Ahol szinte minden A hetedik pecsét legendás alkotójáról szól: a tengerpart, ahol a Persona emlékezetes jelenetét forgatta, vagy épp az ágy, amelyben a Jelenetek egy házasságból szereplői közeledtek és távolodtak. És el is hangzik a szigetre látogató filmes házaspár, Tony (Tim Roth) és Chris (Vicky Krieps) között, hogy jobb lesz vigyázniuk, mert a Bergman-dráma hatására ment tönkre házasságok sora. Lélekben készülünk is a kapcsolati válság megjelenésére, de aztán ez apró bosszúságokban merül ki. Például, hogy miért nem kísérte el Chris a férfit a Bergman-szafarira, miért kellett egyedül mennie rá. Jól olvashatták: Fårö szigetén még hasonló programra is benevezhetnek az érdeklődők, megcsodálva mindazt a környezetet, amely hátteréül szolgált a filmeknek. Hát mi a francia-belga gyártás a szafarizáshoz képest?
Szokatlan képzettársítások kapcsolódnak hát Bergmanhoz, miközben a szereplők olyasmiket vitatnak meg, mint hogy a Szégyen címébe kell-e névelőt tenni vagy sem. Közben pedig szép lassan egymásba folyik az a kapcsolati dráma, amelyen Chris dolgozik, illetve a Fårö-túra filmbeli valósága, ezzel tehát a Bergman-filmek világa. Sokszoros metasztori ez, ami kellően izgalmassá is tehetné a produkciót, mégis inkább csak érdektelenségbe fullad az egész. Chris filmjében valahogy nincs meg a Bergman-varázs, de még Mia Hansen-Løve rendezőében sem, így a svéd alkotó hőseivel szemben az ő vágyaik, csalódottságuk és hétköznapi vitáik már kevésbé kötnek le minket. Viszont még így is jó elmerülni ebben a közegben, egy mozijegy áráért szinte testközelben érezni mindazt, amiért egy vagyont is hajlandóak lennénk fizetni.
Jacques Audiard fekete-fehér romantikus filmje, az Ahol a nap felkel Párizsban (Les Olympiades, Paris 13e) nemcsak tipikus magyar címadásával kelt feltűnést, de az idei Frankofón Filmnapok egyik legjobb darabja is. Egyben a legfranciásabb mind közül, már ami a finom erotika és a végeláthatatlan szerelmi drámázás párosítását illeti. Csak a franciák tudják olyan bájosra kerekíteni azt a fajta kapcsolati teszetoszaságot, seveled-senélküledet, amit ha máshol látunk, rögtön szappanoperás nyűglődést kiáltunk.
Kellenek ehhez persze a szerethető, abszolút valóságos karakterek, akikért még úgy is szorítunk végig, hogy nem értjük, miért nem tudnak végre dűlőre jutni. De hát ez nem a Jim Jarmusch-féle Paterson, itt a kapcsolattal, az egymáshoz közeledéssel folyamatos, fárasztó munka kell járjon, vér, veríték és könnyek, mindezt pedig Jacques Audiard tényleg képes szívmelengetővé varázsolni, szóval le a kalappal a Rozsda és csont, valamint a Dheepan rendezője előtt.
