Beérett a Me Too-mozgalom hollywoodi gyümölcse. Szó sincs persze a nemek közötti egyenlőségről, de a hangsúlyosan és látványosan női témák már egyértelműen garanciát jelenthetnek a sikerre – vagyis a visszaélések elleni küzdelem viszonylag kiszámíthatóan váltható aprópénzre. A True Detective című antológiasorozat legújabb, negyedik évada nem csupán a horrorral nyakon öntött bűnügyi történet miatt lehet érdekes, de a művészi és marketingeszközökkel egyaránt nyilvánvalóvá tett női látásmód eltéveszthetetlen szándéka miatt is. A széria a kultikus első évad után megfeneklett, és úgy tűnik, az HBO – vagy talán a hálózatot tulajdonló Warner Bros. Discovery – egyetlen megoldást talált arra, hogy a produkciót ismét mozgásba hozza: ha a korszellemből faragnak történetet. Ettől persze a Night Country (Éjjeli vidék) alcímet viselő hat epizód még bőven lehet minőségi alkotás, de a szerzői szándék szinte minden mozdulatban tetten érhető.
Ez ugyanakkor csupán az egyik – a gyanakvó – értelmezés, más irányból közelítve a sorozathoz, a különféle „férfi”-témák iróniával kezelt és magas fokú filmes tudással végrehajtott újraírását fedezhetjük fel. Mintha David Lynch, John Carpenter, Ridley Scott és a True Detective szellemi atyja – az első három évad kreatív irányítója –, Nic Pizzolatto műveinek „női” parafrázisát látnánk. A producerek jól döntöttek, amikor Issa López kezébe adták a negyedik évadot, a mexikói író-rendező kifogástalanul vezényli le a hat részt, szigorúan tartva magát az ideológiai elvárásokhoz.
A True Detective éppen tíz éve debütált. Az első évad az amerikai mocsárvilágban, Louisiana baljós hangulatú, kietlen tájain játszódott, és bár a történet nem nyújtott sok újdonságot, a látványvilág és képi elbeszélésmód kellően innovatívnak bizonyult ahhoz, hogy a széria szinte azonnal kultikus státuszba kerüljön. A lényeg persze az volt, hogy a készítőknek két A kategóriás hollywoodi színészt sikerült megnyerniük a főszerepekre. Korábban is feltűntek szupersztárok a tévés produkciókban, de Matthew McConaughey és Woody Harrelson jelenléte új szintre emelte a szériákat, ők ketten bizonyították, hogy a műfaj akár a mozifilmeket is felülmúlhatja, és ez a mai napig meghatározza a sorozatipart.
Ilyen előzmény után a második évad nehezen kerülhette volna el a bukást. A Vince Vaughn, Rachel McAdams és Colin Farrell főszereplésével készült felvonás önmagában tisztességes hard-boiled krimi lett, de elődjével összehasonlítva sokan csak vérszegény ismétlést láttak benne. A harmadik – Mahershala Ali és Stephen Dorff fémjelezte – etap egyes részleteiben felfedezhettük ugyan a legendás előd reminiszcenciáit, de az még kevés volt a sikerhez – nem véletlen, hogy a negyedik évadra csaknem öt évet kellett várni. Pizzolatto eleinte egy „nagyon vad” történet ötletéről beszélt, ám az HBO végül mégsem vele kezdett bele az új epizódokba: két kudarcos próbálkozás után új irányt akartak szabni a szériának.
Alaszkában járunk, 240 kilométerrel az északi sarkkör fölött, és még éppen látjuk az utolsó naplementét: december közepén beköszöntött a teljes sötétség időszaka, kezdődhet a rettegés. Elszabadult indulatok helyett azonban először csupán egy levágott nyelvet és néhány köddé vált tudóst kapunk, ám ez is alaposan feladja a leckét az Ennis nevű fiktív település rendőrfőnökének. Liz Danvers (Jodie Foster) „gyüttmentként” került az Egyesült Államok legészakibb csücskébe, és ahogy az a krimikben lenni szokott, a múltbéli traumák a legfrissebb ügyét is befolyásolják, ráadásul, mint sejthető, az esetek összefüggnek. Egy megoldatlan gyilkosság, egy agresszív bányatársaság, rejtélyes eltűnések, faji előítéletek, gyászmunka, ősi mítoszok és a hagyományosnak vélt nemi szerepek felülírása: a Night Country komplex sztorijában látszólag minden mindennel összefügg – az elbeszélésmód pedig sokszor nagyon ismerősnek hat.
Az éjsötét alaszkai tájban mintha Carpenter klasszikusa, A dolog, illetve Lynch groteszk víziója, a Twin Peaks jelenetei elevenednének meg, átszűrve persze a nagy női elbeszélés szabályrendszerén. Erős és független nők igyekeznek helyretolni a kizökkent időt, de szó sincs egyoldalú ábrázolásról: a település szánni való alkoholistája is nő, ahogy a semmi közepén élő különc, a megtévedt kamasz, az öntörvényű járőr és az ő mentális problémákkal küzdő testvére is. A történet kulcsfontosságú pontjain szinte kizárólag nőket találunk, akik helyzetükből adódóan különleges funkcióval bírnak, a karakterek mind-mind egy általános elvet képviselnek.
Issa López kreativitásának és arányérzékének köszönhetően az ideologikusság mégsem tolakodó, idővel szinte természetessé válik, mintha a nyomozás tétje nemcsak a gyilkos(ok) kézre kerítése lenne, de annak kiderítése is, hogy vajon elbeszélhetők-e a női történetek úgy, hogy a klasszikus szerepekben egyszerűen kicserélik a nemeket. Az alkotók voltaképpen a férfi központú filmes logikát fordítják ki, ami művészileg felettébb termékeny eljárás (lehet), a szórakoztatóipar szempontjából azonban már kevésbé pozitív az összkép.
A sorozatok – a True Detective-nek is köszönhető – elsöprő sikere óriásira hizlalta a tévés és streamingpiacot, amelyet már régen nem az innováció határoz meg, a profitmaximalizálás lett a legfontosabb alkotói elv. Ebben a környezetben pedig nagyon úgy tűnik, hogy a női narratíva nem az egyenlőségről, nem a változó világról, és még csak nem is a történetek erejéről szól – vagyis a nemek felcserélhetősége csupán illúzió. Jelenleg ez a látásmód kecsegtet a legnagyobb bevétellel.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/4. számában jelent meg január 26-án.
