A kiscsaj elmosolyodott. Megbocsátó, elengedő mosoly volt ez, amellyel a dög, a csaj, a nő, a ribanc, az odaadó szerelmes visszaváltozott gyermekké, mint Hamupipőke a bál után, álmos kislánnyá, akinek ez a kaland majd albumba tett emlék marad, vagy még inkább felhőbe mentett megtapasztalás, melynek nem tartalmára, esetleg csak megtörténtére, a tényre fog visszagondolni húsz év múlva, amikor a gyerekeivel kiül majd a téren akkor működő bár, presszó vagy cukrászda teraszára, és ahogy álmosan elkalandozik a tekintete, felnéz a szálloda homlokzatára, és meglátja ezt az erkélyt, és hirtelen ismerősnek tűnik valami a múltból, mintha állt volna egyszer ott, a korlátra könyökölve, egy ampulla vodkával a kezében, egy nálánál sokkal öregebb férfival, és alig volt idősebb, mint most (a „majd akkor” mostjában) a lányai, és talán elmosolyodik, és talán a hajába túrja az ujjait, és beleborzong, és talán undort érez, és talán megfogja a lányai kezét, és feláll, és lehajtott fejjel elindul velük a Fő tér felé, és talán semmi nem történik, csak nézi azt az erkélyt, és megpróbálja odaképzelni és felfedezni magát az elé táruló képen, ahogy odamegy a férfihez, akivel működne a dolog, végig simít az arcán, és azt mondja, fáradt vagy, gyere, és aztán megfordul, és félrelibbenti a függönyt, és felnevet, és visszanéz, és várja a férfit, várja, hogy elindul utána, de nem jön, és akkor beleugrik az ágyba, és összehúzza magát egészen kicsire (Talán sírt is? Talán sírtam?), és kicsivel később elballag, és leérettségizik, és elkezdi a filozófia szakot az ELTE-n, és bulizni jár, de unja, de az egyik egyetemi házibulin megismerkedik egy spanyol szakossal, és jól érzi magát vele, de nem történik köztük semmi, eljárnak sétálni, és fontos és értelmes dolgokról beszélgetnek, és elbizonytalanodik, hogy hogyan is lesz tovább, de az egyik sétán az a félszeg fiú megfogja a kezét a Lánchíd feljárójánál, és bátortalanul megcsókolja, és később megkéri a kezét, és elveszi, és hozzámegy, de marad benne egy ampullányi hiány vagy inkább bizonytalanság, de élni kell, és felhagy a filozófiával, és üzletkötő lesz, és megszületnek a lányai, és eljönnek ide, és rendelnek két fagyit, üdítőt, sütit, és míg a lányok a fagylaltot kanalazzák, elkalandozik a tekintete, és meglátja az erkélyt, és arra gondol, úristen, az idősebb férfi akkor még a nevét se mondta meg.
(A két legfontosabb szó a magyar nyelvben az „és” és a „de”, mondta harminc éve Anikó, mondjuk, nem férnének bele Kosztolányi tíz legszebbjébe, de rajtuk múlik az életünk, és nem a „véren”, a „gyöngyön”, a „kardon”, és nem is az igeneken vagy a nemeken. Anikó okos volt, a fene egye meg!)
Részlet a szerző készülő, Öszvér című regényéből
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
