Az akkumulátorgyárak körüli viták, titkolózások és főleg az, hogy a kormány figyelmen kívül hagyja a helyi lakosok kéréseit, sokat elárul a politikai vezetés szándékáról. Mindenesetre az világosan látszik, hogy Peking jóindulatának megnyerése fontosabb, mint Magyarország lakosságának biztonságos jövője és egészsége. A természetes környezetünk védelméről nem is beszélve. Az ország kiszolgáltatottsága tehát tovább növekszik, csökkentve a szuverenitásunkat. Holott észlelve a globális bizonytalanságokat, a kínai–tajvani konfliktus várható kiéleződését, amiben hazánknak egyértelműen állást kell majd foglalnia Tajvan demokráciája mellett vagy ellen, újra nehéz helyzetben találhatjuk magunkat. Inkább sokkal előnyösebb lenne az egyre nyomasztóbb, indokolatlan kínai befolyás térnyerését visszaszorítani az innovációs, kutatási lehetőségek ösztönzésével akár a tudomány, az agrárium, a technológia területén. Mert ezek felkarolása nem csupán elősegítené hatékony reagálásunkat egy geopolitikai megrázkódtatásra, hanem valamennyire csökkentené a kitettségünket, olyan országok felé, amelyeket jobb lenne elkerülni.
Az elhúzódó orosz–ukrán háború sok elképzelést felvet a jövőnkkel kapcsolatosan. De azok a lényeges kérdések nem kerülhetők meg, mint például: most hol a helye Magyarországnak? Milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre a korszakunkat meghatározó változásokkal? Hol lehetnek a mai világhelyzetben a nemzet morális határai? Lehetünk-e világítótorony a többi ország számára? Hol az egészséges választóvonal a Nyugat- és a Kelet-imádat között? A magyar külpolitika bolyongásával, a bomlasztó hatalmak támogatásával, keresve egy optimálisnak tűnő egyensúlyt, kezd kifutni az időből. Már rég ki kellett volna jelenteni és külpolitikánk egyik elmozdíthatatlan alapjává tenni, hogy nem lehet végcél Kína vagy Oroszország túlzott befolyásszerzése hazánkban. Más országok példájából látjuk, láthatnánk, a kínai gazdasági előnyöknek komoly ára van. Az országunk méretét tekintve nem tud Kínával, illetve Oroszországgal versenyezni. Bármennyire szeretnénk, nem tartozunk egy súlycsoportba. Itt minden esetben egy erősebb ország köt megállapodást egy gyengébbel. Így evégett a kelet-közép-európai identitást erősítve, amely a kínaival ellentétben közelebb áll hozzánk, a megújulásra való igénnyel, a jövő iparágaiba befektetve minőségi versenytársak lehetnénk a globális versenyben.
Ha abból indulunk ki, miszerint a külpolitika célja az adott ország biztonságának és jólétének védelme, akkor erősen kétséges a magyar külpolitika eredményessége. Az orosz invázió sorok közötti támogatása minden, csak nem a béke előmozdítása. Gazdasági téren pedig tapasztaljuk, a magyar erőforrások a NER-kegyencek meggazdagodását szolgálják. A tőlünk elvett pénzünket nagy örömmel szórják el, mert az igát nem kell húzniuk, csak alattomosan ravaszkodniuk. A munkát meghagyják nekünk, és milliós karórákkal lézengenek, ingerelve a társadalmat. Ez az út, ami a kormány gazdaságpolitikájának alapja, nagyjából sejthető meg érezhető, hová vezet. Azonban a kiválasztott nihilista irány nem lehet a nemzet célja. A haladás hajtóerejét megtalálva versenyképesebb jövőre kell felkészülnünk, ahol a tehetség részesül előnyben, nem a szervilizmus. Ehhez viszont az eddigi rossz stratégiák megszakítása kell, a prioritások átrendezése. A nemzet – és nem a NER érdekeit – szem előtt tartó politikai határozottság.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/23. számában jelent meg június 9-én.
