A rendszerváltáskor volt egy álmunk, hogy ebben az országban jó lesz élni. Utáltuk a pártot, a KISZ-t, az elvtársakat. Bíztunk benne, hogy egyszer végre demokrácia lesz. Akkor még nem volt nagy tanítónk, nem hallottunk róla, hogy ez „illiberális” is lehet. Felszabadító érzés volt szabadon beszélni, együtt gondolkodni, Budakalászon az MDF-kezdeményekben Fekete Gyulát (ugye, nagy családbarát kormány, harminc-egynéhány éve megjósolta a demográfiai katasztrófát), Kulin Ferencet és másokat hallgatni.
Életem talán két legnagyobb közösségélménye is ekkor volt: a két tüntetés az erdélyi falurombolás és a bős–nagymarosi vízlépcső ellen. Szép volt, mert méltóságteljes volt. Senki nem ordított habzó szájjal, mosolygós, szelíd emberek sokszor gyerekekkel tüntettek. Büszkén hordtuk – ma is megvan – a Duna-körös kitűzőket, megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor sok ember mozdul meg egy célért. És a hatalom meghátrált!
Tragédia, hogy 35 év után ugyanitt tartunk! Ma egyetlen egy ember dönt mindenről (akkoriban azért ott volt egy Központi Bizottság), és az ő hagymázas elképzeléseit magyarázzák nekünk a „szakértők”, szajkózzák mindenféle pártapparatcsikok. Hogyan lehet az emberek akarata és tiltakozása ellenére rájuk oktrojálni akkumulátor- és egyéb gyárakat? (Szómágiák: ez nem is akkumulátorgyár, csak ahhoz valami fóliát, katódot, fene tudja, mit gyárt.)
Független hatástanulmányok nincsenek. Iváncsán, Debrecenben, Gödön halálos balesetek is történtek. Amikor a szomszédban dúló háború miatt (is) drága az energia, ezekhez a gyárakhoz miből lesz? Honnan lesz víz az ország szárazabb, keleti felén, amikor a Duna mellett lévő komáromihoz is a tatai karsztvizet viszik? Beszédes, hogy azt a vízügyi igazgatót, aki tisztességesen ki merte mondani, nincs rá biztosíték, hogy Debrecennek marad elég ivóvize, rögtön ki is rúgták. Ha minden olyannyira rendben lenne, mint állítják, miért titkosítják évtizedekre a szerződéseket? (Ha én valamiféle árnyékhókuszpókusz lennék, gőzerővel dolgoznék azon, hogy az egészséges környezethez való alapjogot hogyan is lehet felülírni.)
Orbán Viktor átlépte a Rubicont. Nem a kormány, nem a százharminc-valahány „bátor” biodíszlet, mert ezek csak szerencsétlen mamelukok – persze annál nagyobb arccal. Ha a főnök füttyent, haptákba vágják magukat, és szó nélkül teszik, amit tenniök kell. Nem akarom a szót tovább szaporítani, mint kínai függés stb., ezeket úgyis ismerjük. Nem hagyhatjuk, hogy évtizedekre tönkretegyék a jövőnket. Nem akarunk a „vas és acél országa” helyett a német és kínai nehéz- és vegyipar telephelye lenni! (Jut eszembe: mi lesz a rengeteg mérgező hulladékkal? Gondolom, nem viszik vissza Kínába…) Négy fiam és hét unokám van, értük aggódom, nem a saját hatvanas életemért. Ez a hatalom nem ért másból, mint az erőből. Százezres, vagy még nagyobb tömeg már erő. Véleményem szerint egy hatalmas békés tüntetést kellene szervezni őszre az élhető Magyarországért.
*
Tisztelt Lányi András és a Magyar Hang szerkesztősége!
Azért önöket szólítom meg azontúl, hogy elkötelezett embereknek ismerem önöket, mert talán megvannak azok a csatornáik (Védegylet, esetleg azon civil szervezetek, amelyek már harcolnak ez ellen az őrület ellen), amelyek szükségesek egy ilyen esemény megszervezéséhez. Tudják, hogyan lehet megszólítani a civileket, azt az esetenként akár több tízezer embert, aki a lakhelye miatt érintett ebben. Lehet, hogy naiv vagyok, de talán a jobboldali, esetleg Fidesz-szavazók sem mind értenek egyet, mindenféle propaganda dacára sem. Megfelelő tömeg esetén nem lehet azt mondani, hogy ez megint csak a budapesti értelmiség „tüntikézése”
Amit írtam, egy ötlet. Persze lehet, hogy nyitott kapukat döngetek vele, mert valakik már gőzerővel szerveznek egy ilyen megmozdulást. Szeretném átélni, újra szeretném hinni, hogy ebből az országból a látszat ellenére sem ölték még ki a szolidaritást. Mindannyiunk jövője a tét, nem csak azoké, akiknek a kertje végében épülnek mérgező gyárak!
Ha most sem ébredünk fel, akkor sajnos azt kell mondanom, amit néhai Csurka István mondott Hornék visszajövetelekor: az az ország, amely visszahozza a saját rabtartóit, meg is érdemli a sorsát… Próbáljuk meg! Akkumulátorország helyett kert-Magyarországot!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/32. számában jelent meg augusztus 11-én.
