Keserű évfordulóról emlékezünk meg ma. Tavaly február 24-én a Kreml ura orosz, fehérorosz és a szakadár kelet-ukrán területek felől megindította fegyveres alakulatait Ukrajnába. Villámháborúra, valamint a lerohant nép lelkes üdvözletére számított Vlagyimir Putyin, az orosz harckocsik azonban Kijevet már el sem érték, Volodimir Zelenszkij elnök és az ukrán kormány pedig kitartóan állja a sarat. Az ukrán lakosság – beleértve a kárpátaljai magyarságot – hősiesen védi hazáját a megszálló orosz erőkkel szemben, még a felmérhetetlen emberi és anyagi katasztrófa árnyékában is.
Az első bombázások után nyugatra tömegével meginduló ukránokat Európa példás szolidaritással fogadta be, és állt ki a megtámadott szomszédunk mellett, valamint az agresszor putyini Oroszországgal szemben. A levonuló koronavírus-járvány után és az azt követő ellátásilánc-válság közepette nyújtott jelentős támogatások a lehető legérzékenyebb pillanatban követeltek áldozatot az európai közösségtől, ennek azonban szinte kivétel nélkül mindenki eleget tett, szem előtt tartva a tagállamok, a kontinens és az EU közös jövőjét.
Aggódó magyar állampolgárként és az EP külügyi, illetve emberi jogi bizottságának tagjaként is személyesen akartam megtapasztalni a háború hatásait. Tavaly, a háború kitörése után közvetlenül, és most másodszor, egy évvel később is ellátogattam Kárpátaljára, több ukrán nagyvárosba, köztük az ostromlott Kijevbe, és annak elővárosaiba. Európát láttam, olyan városokat, amelyek akár Magyarországon is lehetnének. Ezeket a városokat és azok lakosainak életét tették tönkre a rakéták és tankok, amelyeket Putyin katonái és zsoldosai zúdítanak az ukrán civil lakosságra.
Cseh Katalin Ukrajnában (Forrás: Momentum Mozgalom)
Válogatás nélkül ölnek időseket, fiatalokat, férfiakat és nőket. A megszálló erők fegyverként használják a nemi erőszakot, kínoznak, tömegeket deportálnak, gyermekeket szakítanak el családjaiktól, és helyezik el őket távoli orosz családoknál. Ezek mind-mind háborús bűnök. Jól dokumentáltak, némelyeket az orosz vezetés még csak nem is tagad. Az Európai Unió, köztük az EP is lépett, hogy elősegítse a háborús bűnösök nemzetközi ítélőszék előtti felelősségre vonását. Ez nem csak a kollektív igazságérzetünk, de a veszélyes precedensek elkerülése végett is kiemelten fontos. Egy nagyhatalom sem bújhat ki a nemzetközi közösségek normái alól pusztán az atomfegyvereivel való fenyegetéssel.
A konfliktus előzményeit és okait nagyjából tisztán látjuk már. A Nyugat a Szovjetunió összeomlását követően félreértette Oroszországot, akként kezelte, mint aminek látni akarta. A kommunizmus béklyóit levetett óriást, amely felzárkózni igyekszik a demokratikus piacgazdaságokhoz. Ezekkel az illúziókkal a 2008-as grúziai beavatkozás, a 2014-es krími annexió és az azt követő kelet-ukrajnai betüremkedés után sem számoltunk le teljesen, a szükséges válaszlépések hiányában torkollhattak az események az orosz-ukrán háború rémségeibe, és ennek az árát fizetjük most meg.
Az elmúlt másfél évtizedben drámaian sokasodó figyelmeztető jeleket elhomályosította az olcsónak hitt energiahordozók és a hatalmas orosz piacok iránti epekedésből adódó rövidlátás. Ennek eredményeképp egy nyugatgyűlölő szörnyet duzzasztottunk fel, amely a saját függőségünket használja ellenünk, hogy elfojtsa az agresszióra adott határozott válaszokat. És sajnos vannak azok, akik nem csak rövidlátók voltak, de belülről trójai falóként még aktívan bomlasztják is az európai egységet az Kreml érdekei mentén: a magyar miniszterelnök, a külügyminiszter, a kormány és kormánypártok.
Hosszú évek alatt magyarok milliói tanulták meg, hogy ez mit jelent. Hogy van egy kormány és kormányfő, aki képes egy háborúban a megtámadott fél, az áldozat ellen hergelni, az agresszor propagandáját terjeszteni a diplomáciai kapcsolatokban, és sunyi módon a lakájmédiában is. Aki a háborút kampánytémává képes tenni, ellenzékét pedig a helyes ügy képviseletéért pellengérre állítani, majd addig vegzálni őket, amíg már fel sem merik vállalni véleményüket. Aki békéért kiált, de közben az agresszorral és annak bűnsegédeivel kvaterkázik. Akinek a háború és az arra adott válaszok inkább praktikus bűnbakok a saját kormányzati balféksége leplezésére, és lehetőség az európai egység bomlasztására. Ennek megálljt kell parancsolni, ehhez viszont elengedhetetlen az őszinte beszéd a konfliktusról és a magyar kormányzati válaszról, még ha a közvélemény jelentős részét az egyetlen vállalható álláspont ellen hergelték is a NER gyűlöletmédiumai.
Orbán Viktor a 2008-as grúziai orosz offenzíva idején, még ellenzékben, Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozása mellett érvelt, miközben George W. Bush elnök javaslata nem aratott sikert az európai NATO-tagok körében, és a két ország végül nem csatlakozhatott a szövetséghez. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy egy már tizenöt éve is kimondottan tapasztalt politikus, korábbi miniszterelnök álláspontja mitől vehet 180 fokos fordulatot. Orbánra a nemzetközi politika ma már demagóg szélsőségesként, Putyin vazallusaként tekint, aki következetesen olyan álláspontokat képvisel, amely a saját meglevő szövetségi rendszereit gyengíti, a jelenlegi orosz rezsimnek pedig az előnyére válik.
Magyarország elputyinizálásával Orbán Európa számára is veszélyes precedenst teremt. A Tanács működésének vétópolitikával való folyamatos szabotálása miatt már intézményi reformot fontolgatnak az EU-ban. De a miniszterelnök nem csak az EU-t, de a V4-ek együttműködését is szétrobbantotta, egészen pontosan kiközösítette magát a vállalhatatlan regionális politikájával. Orbán eljutott arra a pontra politikusi karrierjében, hogy akármilyen területet nézünk, mindent és annak ellenkezőjét is képviselte már. Következetességgel aligha vádolható, egyetlen mentsvára a demagóg nacionalizmus és az ahhoz gyártott mesterséges külső veszélyek elleni soha véget nem érő háborúskodás.
Világló példája ennek, hogy jelenleg a poshadt szagú kommunista zsargonra emlékeztető béketáborként utal önmagára és a Vatikánra, szemben minden európai és észak-atlanti állammal, akik Ukrajna védelme mellett állnak ki. Orbán tehát érzékeli, hogy egyedül hajt a sztrádán a forgalommal szemben, de továbbra is azt hiszi, hogy ő megy a jó irányba. Apropó, Vatikán: ki emlékszik már a 2015-ben kezdődő menekültválságra, amikor Ferenc pápa szolidáris álláspontja miatt a NER politikai céltábláján találta magát válogatott szidalmak záporában. Ma a NER-ben az ex-KGB-s putyinista Kirill pátriárka a trendi, aki a béke galambjaként teljes mellszélességgel támogatja Putyin háborúját, megérdemli tehát a kormány erőfeszítéseit, hogy lelobbizzák a szankciós listákról.
A miniszterelnök visszatérő delirálásai az EU-n és NATO-n kívüli életről valamiféle svájci vagy osztrák minta alapján szintén legalább annyira károsak, amennyire értelmetlenek is. Bár szemmel láthatóan Orbánnak nyűg minden létező szövetségi kötelem, Svájc és Ausztria vezetőit nem látjuk állandóan Moszkvába és Minszkbe rohanni, sem állandóan a Nyugatot ostorozni. Igaz, legújabb évértékelő beszédében Orbán már elismerni látszik, hogy Putyin melléfogott a háborúval, és Magyarországnak a NATO-ban a helye, de ez leginkább annak tudható be, hogy nem szeretne a földre huppanni, ha végleg összebicsaklana a putyini bicikli. Ugyanebben a beszédében persze nem zavartatta magát: vicceskedve tett célzásokat az amerikai puccskísérletekre, és élcelődött a másik nagy szövetségesünk, Németország náci múltján is. Stílus és tartalom, tökéletes összhangban.
Mondjuk ki még egyszer, világosan: ebben a háborúban Oroszország agresszor, Ukrajna áldozat. Áldozat, aki hozzánk hasonlóan szintén egy európai nemzet, európai jövővel. Éppen ezért a csatlakozási kritériumok sikeres teljesítése esetén Ukrajna helye az EU-ban van, ezért is szavaztam meg az ország tagjelölti státuszát az EP-ben. Ezzel a háborútól sújtott ukrajnai magyarokat is támogatom, akik ugyanúgy megérdemlik, hogy hivatalosan is Európához tartozzanak, mint mi itt, a határ túloldalán. Ezek a kárpátaljai magyarok, akik közül egyébként több Orbán-szimpatizánssal is beszéltem, nem értik, hogy a miniszterelnök miért gátolja az ő életüket már egy éve megnyomorító agresszió elleni hatékony fellépést. Igazuk van, van, amit a propagandával sem lehet megmagyarázni.
Az EU, mint az elmúlt évszázad legsikeresebb kontinentális békeprojektje, már bizonyított a háborúval kapcsolatos humanitárius és gazdasági segítségnyújtása, valamint a tagállamok védelmi támogatásai terén. Ez az, amit a miniszterelnök úgy értékel, hogy mindenki szembe jön velünk a sztrádán. A folyamatos dacolás helyett azonban elég lenne félrehúzódnunk, és megfordulnunk, amíg az erkölcsi és külpolitikai tőkénkből maradt még valamennyi.
A szerző a Momentum európai parlamenti képviselője és szakértője
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
