Filippov Gábor a 24.hu virtuális hasábjain rendkívül korrekt, pontos és világos helyzetértékelést adott az Orbán-rendszer működéséről. Rámutatott arra, hogy Orbán Viktor politikai modellje egy olyan nemzetközi franchise része, amely vegyíti az autokráciák és a demokráciák jellegzetességeit és intézményeit – nem diktatúra, de nem is liberális demokrácia: hibrid szisztéma, mely formailag inkább pluralizmus, tartalmilag inkább egypártrendszer.
Filippov Gábor rámutat arra, hogy „ma az ellenzéki politikusok, miközben diktatúrát emlegetnek, úgy politizálnak, mintha konszolidált demokráciában versenyeznének, pedig egyik sem igaz: sajtótájékoztatókat tartanak, törvényjavaslatokat nyújtanak be, interpellációkat olvasnak fel, reggel és este pedig felháborodnak vagy az összefogás esélyeit elemzik az ellenzéki médiában, esetleg a köztévén próbálnak öt percben vitát nyerni az egész nap a nézőre zúduló propagandával szemben”. A megfigyelés tűpontos: az ellenzék nem érti a rendszer természetét, tagjai egyszerre próbálják kiszolgálni legveszettebb és legparanoiásabb szavazóikat meg a saját személyes komfortjukat az Orbántól ajándékba kapott új iPhone X-ekkel és ezerszer elhasznált, hiteltelen pózokkal. Ez jól működött a kilencvenes években, és jól működött az ezredfordulót követő évtizedben, úgyhogy képtelenek váltani – részben kényelmük, részben alkalmatlanságuk, részben szellemi és erkölcsi züllésük nyomán.
Őfelsége ellenzéke
Magyarországon nincs szükség putyini és erdogani eszközökre: itt az ellenzéki politikusok maguk végzik el a piszkos munkát.
Filippov Gábor talán terjedelmi okból nem tér ki arra, hogy miért nem tudnak a liberális demokráciák határozott és hatékony választ adni az autokráciák térhódítására. Nos, meggyőződésem szerint azért nem, mert a hibrid rendszerek módszereit épp a neoliberális elitek kísérletezték ki, és gyártották le a nyugati civilizáció magországaiban. Ugyanaz történt, ami a környezetszennyezés terén: a liberális demokráciák mohóságának árát a bolygó egésze fizeti meg – a félperiféria és a periféria ugyanakkor aránytalanul nagyobb részt visel belőle, mint a jóléti centrum. Lássuk mindezt pontról pontra:
1. A nyílt elnyomás és a rendszerszintű erőszak túl költséges
„A szabad sajtó törvényi felszámolása helyett gazdasági eszközökkel, a rendszert támogató oligarchák vagy egyszerűen az államkassza forrásai segítségével is kiépíthető az állami információs monopólium: a nyilvánosság olyan szerkezete, amelyben az ellenzéki hangok nem jutnak el a lakosság kritikus tömegéhez, vagy ha mégis, egyszerűen nem hallatszanak a kormányzati propaganda mindent elnyomó zajában.”
A politikai korrektség dogmái és az agresszív tőkés társaságok a liberális demokráciákban is óriási károkat okoznak a közbeszédben – a bulvárról pedig még szó sem esett. A rendszerkritikus ellenzék évtizedeken át épp a Filippov Gábor által említett áthatolhatatlan médiaricsajjal szembesült, ha az Egyesült Államokban próbált zöld vagy szocialista elvek mentén szerveződni, de ugyanígy lettek szalonképtelennek nyilvánítva a nyugati közbeszédben a bevándorlásról és az integrációról szóló viták. A választás, a demokratikus verseny sok esetben csak illúzió, hisz a pártok mögött ugyanazok a gazdasági érdekcsoportok, lobbisták és megkérdőjelezhetetlen dogmák állnak. A magországok és a periféria államai között nem a módszerekben mutatkozik a döntő különbség, hanem abban, hogy míg a centrumban a gazdasági hatalom vásárolja be magát a politikába, addig a periférián a politikai hatalom vásárolja be magát a gazdaságba.
Nyilvánvaló, hogy a technológia és a tömegkultúra változásai új intézmények tömegét követelnék meg a liberális demokráciáktól, csakhogy az elitek tagjainak foga cseppet sem fűlik ahhoz, hogy reformokkal példát mutassanak. A közhivatalban eltölthető évek maximalizálására, a politikai marketing és az állami propaganda szabályozására, a multinacionális tőke és a politika szétválasztására, internetes népszavazásokra vagy a közvetlen demokrácia alapjainak lerakására még csak kísérlet sem történt. A magországok politikai elitje az elmúlt évtizedekben nem a rendszer reformjában és a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásban, hanem épp a rendszer meghackelésében gondolkodott, melynek gyakorlatát a tanulékony Soros-ösztöndíjasok – mint Orbán Viktor – a félperiférián gátlástalanabb módon és kisebb társadalmi ellenállás mellett alkalmazhatják.
2. A demokratikus intézményrendszer nem akadály, hanem erőforrás
„A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja. A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet.”
Az illiberális kurzusok szitokszóvá próbálják tenni nemcsak a liberalizmust, hanem hatvannyolcat is – csakhogy hatvannyolc számtalan progresszív törekvését épp ezekkel a hatalmi technikákkal lehetetlenítette el a nyugati jogállamok értelmiségi elitje.
Tagjai kiröhögték és széles körben nevetségessé tették az ökoszisztémáért és a túlfogyasztás ellen globális cselekvést sürgető hippiket, hisz nem tettek jót a mindenható tőzsdeindexnek, ugyanakkor engedték, hogy betagozódjanak a politika világába, mint látszatellenzéket képező, marginális társadalmi csoportok. A centrum országainak jóléti rendszerei nagy sikerrel fojtották el az innovációt – a felelősségteljes ellenzékiséget hatékonyan helyettesítették az arról szóló viták, hogy kit és miként sz.patott le az amerikai elnök.
3. A demokrácia jelszavai és intézményei a leghatékonyabb fegyverek a demokrácia ellen
Ez így igaz: George W. Bush elnök épp ezekkel a jelszavakkal és intézményekkel viselt rablóháborút Irak ellen, megtévesztve az amerikai és a nemzetközi közvéleményt. Ezt természetesen kétpárti felhatalmazással tette, hisz az olaj- és fegyverpénzek ugyanolyan jól jönnek a demokratáknak, mint a republikánusoknak. A labdarúgás világát alapjaiban globalizáló Bosman-szabályt az európai elit új demokratikus intézményként adta el a futballszerető közvéleménynek: az Európai Bíróság jogalkotással verte szét a klubfutball lokális identitását és nemzeti sajátosságait, s mért súlyos csapást a válogatott labdarúgás presztízsére – tette ezt a mindenható piac érdekeire és a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogára hivatkozva. Ez az arrogáns és meggyőződésem szerint illegitim lépés elképesztő tőkét mozgósított, ugyanakkor felmérhetetlen kulturális károkat okozott. Illett volna legalább egy választott testületnek tényleges társadalmi vita után és egy valóban demokratikus folyamat eredményeként döntést hoznia egy ekkora fajsúlyú kérdésben.
A racionális romlottság és a spekulatív megszállottság rossz dilemmája
Orbán Viktor megnyerte a polgárháborút: eltanulta a baloldal romlottságát, cinizmusát és minden aljas trükkjét, továbbá feladta a jobboldal valamennyi értékét.
Ilyen esetek után kár csodálkozni azon, hogy az emberek nem hisznek az uniós intézményekben. Mint a fenti példák mutatják, a demokrácia és a jogállam jelszavaival a bírói jogalkotás révén épp olyan könnyű visszaélni Európa centrumában, mint a félperifériás Magyarországon. Amíg azonban az ezzel való töredelmes szembenézés nem történik meg, az autoriter populizmus ellenzői intellektuális és erkölcsi értelemben is vereségre vannak ítélve – a fékeknek és ellensúlyoknak ugyanis egyaránt működniük kellene, akár politikai, akár gazdasági érdek áll a társadalmi érdekkel szemben.
4. Az erőszak privatizálható és kiszervezhető
A CIA börtönei szerte a világban, magánhadseregek az amerikai hadviselésben, céges titkosszolgálatok és verőemberek osztagai jelzik, hogy e téren az autoriter rezsimeknek bizony volt kiktől tanulniuk. Valóban olyan finnyásak a centrumországok és élükön az Egyesült Államok, ha erőszakról van szó? Valóban nem néznek félre, ha latin-amerikai fehér diktatúrák szakszervezeti mozgalmakat vernek szét, vagy ha az élőhelyüket nyugati részvénytársaságoktól védelmező őslakosokra csapnak le? A politikai erőszak valóban skarlát betűt éget elkövetőjére a nyugati világban? Vagy a liberális demokráciák elitjei inkább vígan együttműködnek a legsötétebb diktatúrákkal, felfegyverzik őket, és üzletelnek velük? Hány brit, francia és svéd fegyver került vérengző terrorrezsimek gyermekkatonáinak kezébe a harmadik világban?
Meg kell hagyni: a nyugati liberális demokráciák saját állampolgáraikkal mindenképp nagyvonalúbbak – bár a legfrissebb információk szerint Macron elnök biztonsági főnöke szabadidejében passzióból tüntetőket ütlegel. A Gyurcsány által elszabadított rendőri erőszakhoz jóformán a teljes „demokratikus oldal” asszisztált – holott egy demokratának nyilvánvalóan ugyanúgy fáj egy betört fej, akár egy érettségi nélküli kopasz futballhuligán, akár egy azonosító jel nélküli kopasz rendőr töri be.
5. A civil szervezeteket nem kell betiltani, elég betörni
Ehhez például igen jó módszer civilek helyett fizetett alkalmazottak ezreit ültetni civilnek nevezett szervezetekbe. Ők aztán óriási pénzeket kapnak mind pártoktól pályázatok formájában, mind pedig milliárdos politikacsinálóktól – úgy a liberális Soros Györgytől, mint a republikánus Koch fivérektől. Egymáséira megtévesztésig hasonlító hálózatokat építenek, miközben a civilség eredeti jelentését alapjaiban számolják fel. Így vált a civil aktivitás a lokális cselekvés és részvétel bázisából globális politikai érdekek és hálózatok eszközévé. Ha a nyugati világban akár szakszervezetek, akár környezetvédők, akár egyházak szegülnek a politikai elit aktuális szándéka ellen, a válasz minden esetben a lejáratásuk, a megfélemlítésük és a bemocskolásuk – ez nem a félperiféria sajátossága, hanem a kultúrharc háborús logikája. A baloldal civil ellenségei az egyházak, a jobboldal civil ellenségei a szakszervezetek – miközben az egész nyugati világ égető problémája a helyi közösségek sorvadása, a szomszédok elidegenedése, az emberek magánya és sebezhetősége. A civil élet egyre pusztul, mert gátlástalanul lenyúlja a politika.
Úgy gondolom, hogy a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek feltűnik. Meggyőződésem, hogy a társadalomban és az értelmiségben egyaránt széles a konszenzus számos alapvető érték kapcsán. Ilyen a jogbiztonság, a szólásszabadság, a szociális jogok rendszere, a környezetvédelem és a népszuverenitás. Előbb vagy utóbb eljön az idő, és az elitek is tudomásul veszik ezt – előbb nyilván nyugaton, utóbb aztán keleten is. Az autokráciák reneszánszának csak az vethet véget, ha a liberális demokráciák végre elkezdik komolyan venni, hogy liberálisak, és hogy demokráciák. Azon a napon, amikor a nyugati jogállamok elitjei többé nem kioktatásra, megszégyenítésre és politikai haszonszerzésre használják ezeket a fogalmakat, hanem megtöltik tartalommal, amikor új intézményeket hoznak létre a régiek mellé, amikor éppúgy szembe mernek szállni a piaccal, mint saját szélsőségeseikkel, az autoriter rezsimek alkonya a horizonton éles kontúrokkal feltűnik majd.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 13. számában jelent meg, 2018. augusztus 10-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 13. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
