Beszökött az ősz

Tudom, hogy múltkor is az idővel bajlódtam egyik szövegemben – no meg a léttel is, a kettő markánsan összefügg –, de nincs mit tenni, ez az idő a bolondját járatja velem, nem mehetek el szó nélkül a krakélerkedése mellett.

Pláne, hogy van itt egy friss benyomás is: mintha egész nap tavasz lenne, annak rendje és módja szerint, ahogyan ez szokás ilyenkor, aztán este nyolc után egyszer csak beszökik az ősz. Amikor besötétedik, akkor felbukkan hirtelen – talán a szórványos tapssal kezdődik, bár nem kizárt, hogy semmi közük egymáshoz e jelenségeknek –, majd reggelre eltűnik nyomtalanul. Hogy közben, amikor alszom, mit csinál, vagy hogy meddig marad egyáltalán, arról fogalmam sincs. Mindenesetre különös. Egészen különös. Aki szintén tapasztalt volna hasonlót, az emelje fel a kezét. Nem azt, a másikat.

Ezenfelül azt is észrevettem, hogy nem hiányzik most már semmi. Azaz szinte semmi. Úgy sejtem ráadásul, hogy nem lesz majd egyszerű megszokni, hogy megint van minden. Előbb-utóbb azt is megérjük, ebben módfelett bizakodom. Sőt hiszek benne. Megesik. Néha. Nagy ritkán. Hogy valamiben. Hiszek.

A legjobban nem hiányzó dolgok közül az alábbiakat áll módomban említeni: sportesemények, filmpremierek, étterem-látogatások, utazások. Valamint: közéleti kérdések megvitatása. Oké, periferikus látásom közreműködése révén nem kerülheti el becses figyelmemet, hogy utóbbi annál is különbül szárba szökkent átokföldjén, mint amennyire eleve szárba volt szökkenve, ez azonban nem igazán hoz ki a sodromból. Az is egy sajátos jelenség ugyanis napjainkban, hogy a nem hiányzás okozta lelkiállapot nagymértékben segíti az ignorálás kiterjesztését úgy érzelmileg, mint intellektuálisan.

Egy konkrét példával élve: a Szabó Tímea névre hallgató egyén határon túlizós parlamenti felszólalása, illetve e felszólalás inneni-onnani interpretációinak sajátosságai egy röpke pillanatra megzavarták ugyan elmém nyugalmát, ám felhorgadásom úgy lelohadt kisvártatva, mint falun a villanyfény.

Mindazonáltal az imént automatice használt közreműködés szónak hála eszembe jutott egy Richard Brautigan-idézet a Pisztrángfogás Amerikában című könyvből, amelyet újraolvasok éppen. Miszerint: „Tizenhat éves korában ismerte meg az életet, előbb Dosztojevszkij, majd a New Orleans-i kurvák közreműködésével.” Zseniális, nemde?

Ráadásul milyen pompás, hogy az ilyen mondatok újrafelfedezésére is van lehetőség. Dolgozni nyilván muszáj közben, hómofiszban sem osztogatják az anyagiakat csak úgy az ember szép szeméért – noha kék mind a kettő originálisan –, de a mindennap-struktúrák átalakulása mégis kinyitott néhány rejtekajtót ideiglenesen. Amelyek mögött leginkább este bírhatunk alaposabban széjjelnézni. Ezzel nem azt óhajtom állítani, hogy elsősorban is hálás vagyok ennek a nyomorult járványnak – mekkora oktondiság lenne! –, mindazonáltal addig is, amíg nem reccsen vissza az élet a maga bejáratott kerékvágásába, azt javaslom a nyájas olvasónak: próbálja üstökön ragadni, és élvezni a dolgok nem hiányzásának örömét.

Igaz, színházba azért jó lenne menni megint, azt nem véletlenül nem soroltam fel fentebb. Hiába, semmi sem fekete-fehér. Sem tavasszal, sem ősszel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!