Csonka mennyország

Soha? Ilyet azért nem állítanék, mert ki láthatna bele annyira a múltba, hogy magabiztosan kijelentse: ennyire másnak még soha nem élte meg a hétköznapokat a magyar. Pokol és mennyország vívja háborúját, az eltékozolt évtized csatázik a soha ilyen jó hely nem volt Magyarországgal, s ami még rosszabb, hogy valamennyi harcban álló fél szentül, árnyalatok nélkül hiszi önnön megkérdőjelezhetetlen igazát. Apokalipszis kontra új feltámadás. Hát persze hogy nincs átjárás.

Árad a szeretetimázs, a kormány december 27-én még vadul boldog karácsonyt kíván az országnak. Előtte gyerekekre, utána felnőttekre célzott turisztikai tudatformálás: társadalmi célú hirdetési blokk tizenöt percenként, tádámm, tádámm, zakatol a mozgóképes jókedvpropaganda. Hát kinek lenne szíve belekötni, hisz oly szépek a képek, félig folklórral, félig boldogsággal leöntött mi hazánk. Épül-szépül. Nem is rendes magyar, akinek nem kacsint be egy könnycsepp.

Aztán ott van még az urbánus bölcsesség, miszerint a karácsonykor dugig telt plázaparkoló, meg a hipermarketben beüzemelt összes kassza előtt kanyargó hosszú sor általános jólétet jelent. A gazdasági jóslat aktuálpolitikai következtetése pedig, hogy végre jó az irány, már csak tartani kell azt.

(Amúgy nagyjából mindent elmond a honi közélet változásáról, hogy míg néhány éve körberöhögték, ha valaki ekkora felszínes baromsággal próbált a kocsmában érvelni, idén a kormányzati megmondóelit több eminense is politikai-gazdasági orgazmus közeli állapotban osztotta meg saját bevásárlókocsis élményét. Ja, és az is divat lett köreikben, hogy ha lehull néhány milliméter hó, „Klímaváltozás, ugye?” szöveggel értesítik a közt, hogy őket nem lehet holmi hisztivel megtéveszteni.)

És akkor itt vagyunk mi, amely nehezen körülhatárolható, de szép számú csoport egyetlen tagjával fogok példálózni, mert szerintem úgy korrekt, magammal. Nézem a közreklámfilmeket, bosszant a kényszeres népviseletesítés, mintha akkora hagyományőrző ország lennénk, közben alig találsz élő folklórt, a szervezett néptánc és népzene mozgalma ugyan virul, de ha megszólal egy buliban a tájegység muzsikája, hát csak néznek ki fejükből a népek. Mondjuk, nem szólal meg.

A december 27-én hirdetési kvóta kipörgetési célból nyomatott állami jókívánság felháborít. Piti, ócska, átlátszó. És még önleleplező is, hogy mennyire gondolja komolyan a megrendelő. A filmbe szerkesztett önfeledt tűzoltókért pedig extra felcseszési bónuszpont jár.

A teli parkolós okfejtés szimplán fáraszt, annyira gagyi. Nem sorolom, mást sem tettem egész évben, Borsod, Heves, Nógrád, és igen, arrafelé is zsúfolt a főút menti üzlet parkolója, hát nyilván nagy a jólét. Ilyenkor ajánlanám lekanyarodni, és haladni a mellékúton is néhány percet, és majdnem ideírtam, hogy emlékezetes lenne, de ismerem a választ, sok idő kell még, mire pártunk és kormányunk helyrekalapálja mindazt, ami Gyurcsány. (Ajánlott aláfestő zene: Limahl – Never ending story.)

Egyébként valamiféle irányt én is látok, de még inkább tempót. Suhanunk. Hogy hova, azt nem tudnám megmondani, a Kádár-rendszer 2.0, és a többi hasonszőrű leegyszerűsítés egysíkú hamis modellekbe zárja a sokdimenziósan galád történetet. Suhanunk elfele. Távolodunk. A legborzasztóbb gondolat, hogy mivé lehettünk volna. Közép-Európa ékköve, a kicsi, de okos ország, oktatási fellegvár, egészségügyi centrum, innovációs csomópont, start up paradicsom. És félek, soha nem lesz még egy ilyen évtizedünk. Bánatos képzavar villódzik a fejemben: kompország hajója előbb csak megfeneklett, aztán végleg elment.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!