Azután, hogy a gyáriparos-kapitalista Unió és az ültetvényes-rabszolgatartó Konföderáció XIX. századi polgárháborúja az unionisták győzelmével lezárult, az Amerikai Egyesült Államok a maga meghatározó identitásjegyeként hirdette és valósította meg a népek olvasztótégelyének ideáját, azt a szellemet, amelyet a New York City kikötőjében álló Szabadság-szobor jelképez: az óvilágból érkezők Amerikában etnikai és vallási megkülönböztetés nélkül érvényesülhetnek, mert az állam és a részvénytársaságok teljes színvakságot és vallási türelmet tanúsítanak.
A kapitalizmust végző tőke-munka tengely működése ellenérdekelt a megkülönböztetésben: a tőke oldalán csak a pénz, a munka oldalán csak a teljesítmény számít. Az Unió szelleme lassan az egész államszövetségre kiterjedt, mígnem Lyndon B. Johnson elnök 1964. július 2-án aláírta az első polgári jogi törvényt, amely felszámolta a feketék és a fehérek faji elkülönítését, s ezzel az egykori rabszolgák leszármazottjai elindultak az egyenjogúság felé vezető úton. Ennek az útnak a szimbolikus végállomása 2009. január 20-án jött el, amikor Barack Obama elfoglalta a Fehér Házat, és ezzel az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke lett. Ekkorra az olvasztótégely eszményének politikai ideológiája is megszületett – ez a multikulturalizmus.
Amerika politikai és gazdasági elitje a multikulturalizmus eszmevilágát exportálva a világ amerikanizálásának erkölcsi igényét hirdette meg: már nem pusztán a különböző etnikumok és vallások egyenlő jogállásának ideáját állította példaként a teljes emberiség elé, de azok összefonódásának, egymásba olvadásának szükségességét követelte meg a jövő társadalmaitól, mely folyamat gazdasági és katonai fedezetéül a Wall Street és a Pentagon szolgál. Az emberiség egyetlen tégelybe olvasztásának társadalmi és kulturális folyamata a globalizáció, melyre vonatkozóan a pénzügyi és tömegkommunikációs elit azt ígérte a világ népeinek, hogy kultúráik más kultúrákkal kiegészülve gazdagabbak és színesebbek lesznek, csakhogy a gyakorlatban ennek épp az ellenkezője valósult meg. Az egymás kulturális örökségében való kiteljesülés a globalizációnak mindössze az ideológiája volt – a tényleges hatás a valamennyi kultúrával szemben agresszív és intruzív hollywoodi plázakultúra betörése és eluralkodása lett. A globalizáció nem a kultúrák sokféleségének egyetemessé válását, hanem a steril és tőkeerős tömegtájékoztatás és tömegszórakoztatás monokulturális uralmát hozta: az olvasztótégely erkölcsének ideológiai felhatalmazása mindvégig a kultúrák közti tér kiterjesztését és a különböző kulturális jegyek defenzívába szorítását szolgálta.
Ez azonban nem volt elég. Az elit legfőbb tulajdonsága, hogy az idők végezetéig elit akar maradni – ennek megfelelően az amerikai politikai, gazdasági és kulturális elit körme szakadtáig ellenáll a szociális újraelosztás európai típusú politikájának. Hogy a kaszinókapitalizmus veszteseinek az elit uralmára nézve veszélyes energiáit neki megfelelő mederbe terelje, a szociális elégedetlenséget a kisajátított tömegtájékoztatás révén rasszizmust illető problémává keretezi át. Az elégedetlenség megoldásának receptje ennek megfelelően nem a jóléti gondoskodás intézményeinek amerikai alkalmazása, hanem a kisebbségeknek azok egyenjogúságán túlmenő törvényi pártfogása, vagyis etnikai többletjogok felkínálása és felülről intézett követelése. Az elit a rasszizmus tematikájának sulykolásával hatékonyan szigeteli el egymástól a fehérek és a feketék szociálisan alávetett tömegeit, nehogy azok közös érdekeiket felismerve az elit ellen forduljanak – ehelyett az identitáspolitika erejével újra legyártja belőlük Észak és Dél XIX. századi polgárháborúját, melynek érzelmi dinamikái máig az amerikaiak kollektív tudattalanjában élnek.
Az egyenjogúság konkrét, általános és jól érvényesíthető követelményének helyét a baloldali gondolkodásban az egyenlőség sokrétű és nagyrészt teljesíthetetlen szociológiai kategóriájának igénye vette át. Ennek a preventív ellenforradalmi ideológiának a szellemében az amerikai feketék és fehérek számlája az egyenjogúsággal még nem rendeződött: a feketéket őseik rabszolgaságáért és a kultúrában feloldva máig ható strukturális rasszizmusért többletjogok illetik meg. A Black Lives Matter felkiáltása éppen ezt az igényt fejezi ki: érjen a fekete élet többet – hisz a múltban kevesebbet ért. A rasszizmus mínusz eggyel végzett szorzása megszülte annak ikerfattyát: az ellenrasszizmust.
Az Egyesült Államok alelnöke, Kamala Harris nyilvános beszédében bejelentette, hogy a floridai hurrikán károsultjainak megsegítésére szánt támogatások szétosztásakor a kormány úgynevezett méltányossági szempontokat fog érvényesíteni, melyek értelmében többek közt a színes közösségekben élők élveznek majd előnyöket. Amikor a birodalom második embere ennyire nyíltan tesz hitet annak elve, és szándékot annak gyakorlata mellett, hogy amerikai és amerikai állampolgárok a bőrük színe alapján ne legyenek egyenjogúak, akkor Amerika legalapvetőbb identitásfundamentumát tagadja meg. Az ellenrasszizmus maga is rasszizmus – az ellentétes előjel pedig csak a rasszistákat meg a rasszizmus sérültjeit győzi meg. Amikor Kamala Harris visszautasítja, hogy egy katasztrófahelyzetben a segélyeket rászorultsági alapon ossza ki, s ehelyett bőrszín szerint kíván segélyezni, ember és ember törvény előtti egyenlőségének felvilágosult, polgári eszményét támadja – azt az ideát, melynek erkölcsi normává válását polgári jogi mozgalmának élén Martin Luther King tiszteletes vívta ki.
Amerika csakis akkor kerülheti el a polgárháború kiújulását, ha felismeri, hogy nem színesek és fehérek állnak a történelem színpadának két oldalán, hanem egy rasszizmust és ellenrasszizmust egyaránt diktáló elit uralkodik a társadalom csúcsain, a mélyben pedig a szabályozatlan kapitalizmustól sújtott színesek és fehérek tömege hömpölyög. Amíg az osztályöntudat helyét etnikai identitás foglalja el, az amerikaiak nem érhetnek fel annak ismeretéhez, hogy nincs Észak és nincs Dél – csakis fent és lent van.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg október 14-én.
