Az idő múlásával az évek egybefolynak, így van ez az évente visszatérő egyházi, családi és nemzeti ünnepeknél, a jeles napoknál. Ki emlékszik egy átlagos húsz, netán harminc éve lezajlott ünnepségre, hol volt, ki volt ott? A karácsony, a gyermekkor csodálatos misztikummal átitatott ünnepei is egybeforrnak. Ám emlékezetemben, s nyugodtan mondhatom, mindazokéban, akik átélték, egy ünnepi nap emléke mégis kitörölhetetlenül él. Ez a nap 1956 halottak napja.
E november eleji napnak különleges hangulata volt, amelyben ellentétes érzelmek érvényesültek. Örömmámorban élt az ország, győzött a forradalom, a bolsevista uralmat, a szovjet megszállást az eltelt napokban fegyverrel, erős akarattal eltakarította a magyar nép. A nemzet gyászolt, a harcoknak áldozatai voltak, a romok, az üszkös falak és a kioltott emberi élet nagyon közeli emléke ott volt a lelkekben.
Budapest, akkor némi túlzással a sírhantok városa. A harcokban elhunytakat a legközelebbi zöld területen temették el, e sírhantoknál folyamatosan rótták le tiszteletüket és kegyeletüket a lakosok, gyertyákat gyújtottak, virágot vittek. Az élők tudták, szabadságukat az alant nyugvó hősöknek is köszönhetik, és őszinte alázattal, emlékezéssel hajtottak főt. Sokan járták a temetőket, hogy a sorba rakott koporsókon, vagy valamelyik sírhanton felleljék hozzátartozójuk nevét.
Akkor nem gondolták, hogy pár nap múlva megindul a pokol, a cserben hagyott országra rátör a világ egyik – ha nem a legnagyobb – hada, és lehengerli a hős, de alapjában esélytelen ellenállást. Ismét rommá dőltek az épületek, fiatal életek szűntek meg. A zöld területeken újabb sírhantok emelkedtek, amelyekről az új hatalom és csatlósai leszedték az emlékezés virágait, mécseseit.
A Kerepesi temetőben a 21. volt a megkezdett parcella, azaz a főváros soron következő halottjainak végső nyughelye. Érthetően oda vitték a harcokban elesetteket is, hamar megtelt a terület. Több fejfán feltüntették, hogy hős nyugszik a hant alatt, de a feliratokat a kádári rezsim pufajkásai nagy szorgalommal „eltakarították”. Így a 21-es egyike lett a temető parcelláinak. Múlt az idő, lassan elköltöztek, elhunytak a hozzátartozók, az emlékezők.
Eljött a kommunizmus bukása, a kádári rezsim utolsó napjait élte. Fónay Jenő (1926–2017), a Pofosz (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) örökös elnöke megkezdte a börtönviseltek szervezését. Első feladatai közé tartozott, hogy akkor még a fővárost irányító fővárosi tanácshoz elmenjen, és kérje: a 21-es parcella az ’56-os hősök végső nyughelye legyen. Megkapta! Idővel a parcellába kerültek a forradalmat túlélő harcosok, így Csurka István közelébe az egyszerű cigány fiú, Bizsu is.
Most múlt halottak napja. Szerte az országban megtaláljuk azon hősök sírjait, akik hazánk szabadságáért áldozták életüket. Sokaknak nem él hozzátartozója, így kötelességünk, hogy legalább ilyenkor hozzuk rendbe a sírt, hajtsunk főt, ne várjunk „felsőbb utasításra”, ne annak okán cselekedjünk. Tisztelet a hősöknek!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
