Ha jogállamban élnénk, jobban élhetnénk. És nem, nem a társadalom kis szelete, hanem mindannyian. Ez az, amit – ha tetszik, ha nem – át kell tudnunk adni a választóknak a következő években.
Persze nem feltétlenül kell minden egyes mondatunkba belefűzni olyan fogalmakat, mint jogállam, fékek és ellensúlyok, demokráciadeficit és hasonlók – ebben igazuk van kritikusainknak. De abban közel sem, hogy ez a téma senkit sem érdekel és ne lehetne beszélni jogokról és kötelességekről, igazságról és egyenlőségről. Ugyanis az elmúlt tizenkét év kormánypolitikája bizony erről szólt: a jogainkról, leginkább azok elvételéről, korlátozásáról és az abból fakadó, húsbavágó anyagi kárról. Az ellenzék számára a kihívás valójában nem az, hogy rossz a téma. A mi valódi problémánk az, hogy nem tudtuk azt lefordítani. Nem tudtuk megfelelően bemutatni az embereknek, hogy egészen pontosan hány forintjukba került a magyar jogállam leépítése.
Az ősbűn
A válasz pedig az, hogy súlyos ezermilliárdokba: hiszen a Fidesz rögtön azzal kezdte kormányzását több mint egy évtizede, hogy elloptak 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíjpénztári vagyont. Mert mondjuk ki őszintén, ez egy lopás volt!
Csak azért, mert nyugdíjnak hívjuk, attól még ez a pénz magánvagyon volt. Az államnak semmi dolga nem volt vele, annak a pénznek a konfiskálása a magántulajdon elleni támadás volt, és ezzel szemben egy jogállami rendszernek fel kellett volna lépnie, meg kellett volna akadályoznia. Hogy érzékletessé tegyem a példát, ez az eset semmiben sem különbözik attól, mintha az állam a bankbetétekre tette volna rá a kezét. Persze utóbbi azonnal problémát jelentett volna az emberek életében, a magánnyugdíj ellopása viszont akkor fog megélhetési válságot okozni az országban, amikor annak volt birtokosai évtizedek múlva nyugdíjba vonulnak.
Ez volt tehát a polgárok magántulajdonát, pénzét védő jogállam ellen elkövetett első bűn, az ősbűn. Ezt egy hosszabb időszak követte, amikor inkább a közös vagyonunkat, az állami vagyont, a költségvetési forrásokat, az EU-s pénzeket, ingatlanokat és a teljes egyetemi rendszert játszották ki strómanoknak.
Így érkeztünk meg 2022-be, amikor a kormány ismét akkora bajba került a saját rossz kormányzása miatt, hogy megint a magyar emberek vagyonát kellett megcsapolnia. Megtehette, hiszen tizenkét év alatt teljes mértékben felszámolta a kormánypárti hatalom a rendszert, ami megvédhette volna ettől az önkénytől, ettől a tolvajlástól a katázókat. Azokat, akik teljesen jogszerűen éltek egy lehetőséggel, amit a kormánypártok maguk hoztak létre. Hogy mekkora a kár, valójában még nem tudjuk, úgy, ahogy a magánnyugdíjpénztári vagyon okozta veszteségek is csak évtizedek múlva derülnek ki. Úgy gondolom, így már érthető, hogy miért is kell annyit beszélnünk a jogállamról, a jogállamisági kérdésekről. Ez igenis egy húsbavágó téma, ami az emberek életét érinti, a megélhetésük múlik rajta.
Ezért tesszük azt, amit teszünk. Ezért visszük bíróság elé az ügyeket, ezért mentünk el az Alkotmánybíróságra, ezért leplezzük le a rendszer bűneit. Bemutatjuk, hogy a Fidesz rendszere nem, hogy nem védi meg az embereket, még árt is nekik, hiszen elveszik nemcsak egyszerűen a jogokat, hanem a szó legszorosabb értelmében a pénzt, a magánvagyont is.
Kit és mit véd az Alkotmánybíróság?
Ezért is nem mindegy, hogy néhány napja mit mondott ki az Alkotmánybíróság. Ezért nem mindegy, hogy a testület öt bírája alkotmányosnak minősítette a kata szabályainak rendkívüli gyorsaságú és diszkriminatív kivégzését, az emberek megfosztását a pénzüktől, amiért keményen megdolgoztak. Az Alkotmánybíróság sokadik alkalommal bizonyította, hogy nem az embereket és a magántulajdonukat védő jogállami intézmény, hanem éppen ellenkezőleg. A taláros testület a kormányzatnak fontos ügyekben, indoklásaiban újra és újra mindent elkövet, hogy a kormánytöbbség ízlésének és elvárásainak megfelelő döntések szülessenek, vagy épp a döntések határidő nélküli halogatásával semmilyen döntés se szülessen.
Legyen szó a teljes magánnyugdíj-vagyon elherdálásáról, az egyetemi rendszer kiszervezéséről, a nemzeti vagyon oligarcháknak való kijátszásáról, az Alkotmánybíróság Fideszhez ezer szállal kötődő tagjai biztosították a kormányzati szándék védelmét. Ezek pedig minden esetben arról szóltak, hogyan lehet megfosztani az embereket a jogaiktól, a vagyonuktól.
Azt is fontos megemlítenem, hogy az egykor bárki által megszólítható testületnél eljárást ma már csak igen szűk kör kezdeményezhet, és az Alaptörvény, vagyis maga a Fidesz rendszere a sokat kritizált, 1989-es alkotmányos szabályokhoz képest jelentősen korlátozta az Alkotmánybíróság hatásköreit. Az Alaptörvényben van ugyanis egy fifikás hatásköri szabály. Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, addig az Alkotmánybíróság egy sor jogszabály alkotmányosságát, köztük a központi adók megfelelőségét is csak szűk körben vizsgálhatja. Mesteri! Abszurd! Egy alapvető fontosságú alkotmányos testület hatáskörét az ország gazdasági helyzetéhez kötik.
Ha anyagilag rosszul áll az ország, akkor lehet Alaptörvényt sérteni, az emberek jogait két lábbal tiporni. És hogy miért van még mindig ilyen magasan az államadósság szintje? Például az elmúlt tizenkét év rossz kormányzása miatt. És mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, az Alkotmánybíróság sok esetben valóban gúzsba kötött bokával kénytelen táncolni, igaz, ez nem különösebben zavarja őket a Fidesz-rendszer haszonélvezőiként.
Összekötött kézzel hozta meg döntését az Alkotmánybíróság a katatörvény esetében is, amikor kifejezetten leírta, hogy ugyan kétségtelen, hogy az Alaptörvény biztosítaná a kellő felkészülési időt a jogszabály hatálybalépése előtt, de ezt a kérdést a hatásköri korlát miatt érdemben nem vizsgálhatta, és ezért az Alkotmánybíróság az eljárását a jogállamisággal-jogbiztonsággal összefüggésben nem folytathatta le. Sakk-matt, ahogy mondani szokták.
Néhány százezer embert bizonytalanságba taszítani, az smafu. De legalábbis nem sérti az Alaptörvényt. Vagy ha sérti is, nem vizsgálhatják. Engem ez a helyzet elkeserít.
Immár egy éve nem tudjuk egy másik jogszabály több rendelkezéséről sem, hogy sérti-e az Alaptörvényt. A lakástörvényről van szó, amely egyszer már elbukott az alkotmányossági vizsgán. Szeretném leszögezni, hogy mint volt I. kerületi alpolgármester, egyetértek azzal, hogy törvénnyel orvosoljuk azoknak a méltánytalan helyzetét, akik a kilencvenes évek elején nem vehették meg önkormányzati bérlakásaikat. Az I. kerületi önkormányzattal 2021 decemberében, egy éve kértük az Alkotmánybíróságtól, hogy a másodszorra elfogadott lakástörvény néhány szakaszát újra vizsgálja felül. Mert még mindig nem klappol. Vajon sikerült megvizsgálnia? Igen, kitalálták: nem.
A legrosszabb még előttünk van
De láss csodát! A kormány az Országgyűlés elé beterjesztett egyik, közel harminc oldalas salátatörvényben elrejtve csendben és halkan, feltűnés nélkül be kívánja foltozni az egyik alkotmányos lyukat, amelynek a megállapítását egy éve kértük. Az Alkotmánybíróság egy éve nem tudott dönteni egy egyszerű megítélésű jogalkotási kérdésről. Arról, hogy megfelel-e a lakástörvény egyik pontja a jogalkotási törvénynek, vagy nem? Ilyen kérdéseket elsőéves joghallgatók szoktak kapni alkotmányjog vizsgájukon. És többnyire sikerrel érvelik meg az izgalom hevében is. Az alkotmánybíráknak nem sikerült. Az Országgyűlés majd most kisegíti őket, nehogy az a szégyenfolt érje a soha nem hibázó fideszes kormányzatot, hogy másodszor is orra bukik egy kavicsban.
Ugyanakkor az a tragikus igazság, hogy a legrosszabb még előttünk van! A rengeteg lopás, a magánnyugdíjpénztári vagyon eltulajdonítása, a katás vállalkozók megkárosítása után, a lehető legrosszabb pillanatban, egy megélhetési válság közepén, újra elbukhatunk több ezer milliárd forintot, ami az EU-tól járna a magyar embereknek. Pedig ha a kormány kicsivel kevésbé lenne korrupt és kicsit jobban tisztelné az emberek jogait, a magántulajdont és természetesen a törvény előtti egyenlőséget, nem lennénk ekkora bajban.
Úgy hiszem, az elmúlt tizenkét év tapasztalata alapján valóban nem túlzás azt állítani, hogy ha jogállamban élnénk, jobban élhetnénk. De ehhez olyan kormányzati akaratra van szükség, ami nem egy szűk, enyveskezű körnek kedvez, hanem az összes magyar embernek.
A szerző a Momentum Mozgalom elnöke és parlamenti frakcióvezetője
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
