Lassan szétzilálódik az a közoktatási és közművelődési intézményi háttér, amely az elmúlt évtizedek alatt jól-rosszul, de működött. Nem akarom én visszasírni azokat a korszerűtlen formákat, amelyek összezsugorították a kreatív szellemet, megkötötték a kezdeményezők kezét. Azt sem gondolom, hogy nincs szükség a változtatásokra. De azt sem hiszem, hogy ezeknek a változásoknak a rendszerváltás jegyében kell csupán körvonalazódniuk. A politikai töltésű indulatok sohasem abba az irányba befolyásolják a változásokat, amelyekkel a szakma is teljes mértékben azonosulni tudna.
Ha sokan vitatták is a népművelés szakma jellegét, mondván, hogy a szóban benne foglaltatik valamilyen erőszakosság is, az mégis kétségtelen: a népművelők sok olyan közösségi együttlétformát teremtettek meg a rendszerváltás előtt, amelyek nélkül sivárabb lett volna a falun vagy a városokban élők élete.
Mostanában talán már kevesebbet beszélünk az identitástudat kialakításának fontosságáról. Nem mintha minden rendben lenne ezen a területen. Egyszerűen mással vannak elfoglalva azok, akik ebben a kérdésben is tehetnének valamit. Fontos-e azt tudatosítani, honnan jöttünk és hová tartunk? Kik vagyunk, és mitől lettünk ilyenek? Milyen hagyományok ölelésében és szorításában élünk? Sok minden lehet ezeknél fontosabb: a munkahely, a lakás, a kenyér. Amikor magára marad a lélek, és szorongató magányából kiutat keres, sikertelenül próbálkozik, ha nincs vele tisztában, hol és kik között keresheti társtalan szomorúsága feloldását. Mert hiányoznak azok a közösségek, amelyek megadhatnák ennek lehetőségét. Már és még nincsenek.
Aggasztó hírek érkeznek arról, hogy az önkormányzatok – gazdasági gondjaik miatt – lemondanak intézményeik egy részéről. Eladják, jobb esetben kiadják őket. Csak hát a bevétel szinte nyomtalanul eltűnik, felszívja a homok. S ha valaha javulnak a gazdasági feltételek, lehetne szó a fenntartásról, de akkor már nincs épület, és a régi népművelőket is elsodorta a megélhetés szele.
Mindig felbőszít, ha azt olvasom: sok mindent kell még tennünk, ha Európában európaivá akarunk válni. A másodrangú állampolgárrá silányított ember gondolkodása ez. Elfogadjuk, hogy mi Közép-Kelet-Európában nem vagyunk olyan értékesek, mint társaink arrébb, Nyugat-Európában. Ezért tudtunk csak Trabantot gyártani – meg ilyen életminőséget teremteni. Nem vagyunk olyanok. Föl kellene egyenesednünk, visszanyerni emberi méltóságunkat. Ezért is lenne nagy szükségünk arra, hogy ne vesszenek el közművelődési intézményeink, ne menjenek szét a tánccsoportok és más öntevékeny együttesek, amelyek nem tudnak megmaradni tagjaik forintjaiból, mert szükségük van az állami mecenatúra valamilyen formájára.
Nem efelé haladunk. Valakik azt akarják elhitetni, hogy a kultúra önfenntartó lehet. A színház, a könyvkiadás, a film önfenntartó lehet. Lehet, de az már nem rólunk szól, abból már nem lehet a gyökereinket kitakarni. Az már legfeljebb arra jó, hogy másodrangú világpolgárokká váljunk.
A hatalomért vívott harcok kereszttüzében van az oktatás is. Nagy szükség van arra, hogy a régóta követelt iskolai megújulás végre megtörténjen. A tanulók tudásának fel kell zárkóznia az európai igényekhez. Amellett, hogy nyitott személyiségű diákokat vár a társadalom az iskoláktól, azt is reméli, hogy előbb-utóbb ezen a területen is kialakul a versenyhelyzet. Az évtizedeken át pusztán a deklaráció szintjén maradt tudás iránti igény végre a valóságban is több pénzre, jobb életkörülményekre lesz átváltható. Kivonulnak a politikai és osztályszempontok az oktatásból, átadva helyüket az egyetlen mércének: a teljesítőképes tudásnak.
Az elmúlt időszak politikai döntései az oktatás minden szintjét érintették. Kezdődött a felsőoktatásban az alapítványi fenntartás bevezetésével, folytatódott az alsó- és középfokú oktatással. A gazdasági és szellemi központosítással minden megváltozott. A mai iskola inkább hasonlít egy laktanyához, ahol a katonák nem „erőszakolhatják” meg a parancsot. Visszaléptünk néhány évtizedet. Menekül, aki tud: a szakmunkások a magasabb bér, a jobb munkakörülmények, a nyugodtabb élet reményében Nyugat-Európa számos országába. Új élmények teremnek, lassan megtelik a lélek, felsír a gyermek, aki már idegen (?) országban született. Aztán a középiskolába lépők is külföldi intézményben keresik a szebb jövőt. Egy felmérés szerint az érettségi előtt álló budapesti középiskolások túlnyomó része külföldi egyetemen szeretné folytatni tanulmányait.
Lehet, hogy néhány évtized múlva egy új honfoglalásnak lesznek tanúi az akkor élők. Az új hazafoglalókat azonban nem magyaroknak hívják majd…
A szerző író, újságíró
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/47. számában jelent meg november 24-én.
