A kormányzati látványpékségben azért néha a kirakatba kerül olyan „termék” is, amely valóban, és nem csak az óriásplakátok dimenziójában kivételes fontosságú, valamint nemzetstratégiai szempontból több mint mélyreható. Ilyen a magyar demográfiai tél, a népesedési katasztrófa is, amellyel kapcsolatban 2010. körül számtalanszor igyekeztem kormányzati álláspontot kikényszeríteni, ám a válaszokat „előállító” marketingnagyüzem akkor még máson dolgozott, ide csak egy „leszerelő” panelt szánt. Amikor ugyanis a parlamentben jeleztem, hogy a népességfogyás és a katasztrofális mértékű kivándorlás hatásai már láthatók a nyugdíj-, az adórendszer és a GDP mutatóin is, rendre kísértetiesen hasonló reakciókat kaptam az államtitkároktól. Szerintük az igazán fontos az volt, hogy a magyar emberek „ne fizessenek annyi rezsit” (ebbe azért nem értették bele a bérszínvonal rendezését), illetve küzdjenek (amúgy jogosan) a kötelező kvóta ellen (amibe azonban nem értették bele a magyar adófizetők számára brutális veszteséget hozó, gazdag migránsok beköltözését segítő letelepedésikötvény-üzletágat).
Eközben a magyar rögvalóság mezején a születések száma újabb brutális zuhanásba kezdett: a 2009-es több mint 96 ezerről 2010-re éppen 90 ezer fölé. A jegyzett magyar történelem során négy olyan esztendőt találni, amikor 90 ezer alá csúszott a mutató: 2011, 2013, 2018 és 2019 a szóban forgó négyes. (Mindezért dőreség és szakmaiatlan lenne csak a Fidesz–KDNP-kormányt felelőssé tenni, hiszen időközben a szülőképes korú hölgyek száma is folyamatosan csökken, ám sajnálatos tény: a zuhanó tendencia nem változott.)
Csak a viszonyítás érdekében: a trianoni csapás utáni években 230 ezernél is több gyermek született, csak a megcsonkult országban. 1955-ben, a forradalom előtt még 210 ezer. ’56-ban 192 ezer. ’57-ben már csak 167 ezer. 1979-ben még mindig több mint 160 ezer. 1990-ben 125 ezer. Az ezredfordulón 97 ezer. Tavaly pedig az említett 89 ezer, minden idők egyik legrosszabb adata. Ehhez képest szerencsére az idei év első felében határozottan jobb számok jelentek meg, némiképp több élet látta meg a napvilágot, s ha minden jól alakul (folytatódik a karanténhelyzetnek köszönhető, kevesebb halálozás fémjelezte szakasz, és nem lassul a születések száma), idén újra 90-91 ezer környékén állhat az éves születésszám. Tehát visszaáll a 2017-es szint, amely még mindig jóval alacsonyabb a 2016-os 93 ezres adatnál.
Ebből is látható: semmiféle trendforduló nem lelhető fel, amit a KDNP holdudvarában található demográfiai szakértők is megerősítettek nyilatkozataikban.
Egyszerűen annyi történt, hogy egy katasztrofális adatokat hozó esztendő után sikerül „visszaállni” a várható értékre. Ám mit hozott ki viszont mindebből a szabályos álvalóságot kitaláló, festő kormánypárti látványpékség? Bencsik András a Demokrata vezércikkében, nincs szebb kifejezés rá, belehazudja a nagyvilágba, hogy az Orbán-kormány tíz évének hála „a gyarapodó nemzetek közé küzdötte föl magát a magyarság”. Nagy Ida úgyszintén e jeles fórumon vetette papírra, hogy véleménye szerint „öt évtized rapszodikus változásai után úgy tűnik, lassan élénkülni kezd a gyermekvállalási kedv”. Mintha nem fogynánk változatlanul egy kisvárosnyival minden áldott esztendőben…
A létező számok alapján a fentieket igen könnyű belátni, s az álvalósággyár már csak a saját véleménybuborékán belül képes tömegekkel elhitetni, hogy itt tényleg pozitív fordulat történt. Amikor a szakmai viták során eljutunk odáig, hogy ez kiderül, s a kormánypárti aktor is belátja: elöregedő társadalmunkban sajnálatosan sok a halálozás, és sajnos lépcsőzetesen csökken a születések száma, az érintettek megtalálják a „mágikus kapaszkodót”: a termékenységi arányszámot. A szakmai megközelítés helyes is lenne, hiszen egy fogyatkozó társadalomban a jövőt modellezni valóban az alapján lehet, hogy a jelenleg élő, gyermeket vállalni képes hölgyek, asszonyok átlagosan hány gyermeket vállalnak. Ennek a mutatónak a 2,1-et kell elérnie (édesanyánként átlagosan 2,1 utódot), hogy a lélekszámunk a jelenlegi szinten stabilizálódjon. Minden, ami ez alatti adat, a fogyatkozás kódja. Örömteli tény, hogy 2010 óta a magyar 1,25 körüli adat felment még 1,55-ig is, s ezt meg kell becsülnünk. Ugyanakkor a mutató megállt 1,5 körül, évek óta alig moccan, és bár a kormány az átmeneti emelkedést a saját kiváló teljesítménye bizonyítékaként hirdeti, a valóság ennél sokkal összetettebb.
Nem én állítom, hanem a KSH Népesedéstudományi Intézetének 2018-as kiadványa, hogy a volt szocialista országok majdnem mindegyikében 1,3 körüli termékenységi arányszámot mértek az ezredforduló környékén. Rajtunk kívül mindenhol meglódult a születési kedv, elérve a nálunk most tapasztalható 1,5-1,6 körüli zónát, sajnos egyedül nálunk történt mindez később, amihez hozzájárulhattak a 2002 utáni időszak finoman szólva is kiszámíthatatlan évei, de még akár az átkos Bokros-csomag közvetett hatásai is, amelyek szintén réseket hagytak a korfán.
Aztán 2010 után szerencsére Magyarországon is bekövetkezett a szakma által visszapótlódásnak nevezett folyamat, ezt ugyanakkor tárgyi tévedés lenne kizárólag a kormány felemás családpolitikájának betudni. „Még magasról nézvést megvolna az ország” – mondhatnánk a kabinet hozzáállására, hiszen üdvözítő, hogy erre a területre az adórendszeren keresztül igénybe vehető kedvezményekkel együtt több mint a GDP 4,6 százalékát fordítjuk, ami igen magas érték. Csakhogy a források elosztása egy vegytisztán neoliberális modell szerint valósul meg: felső középosztálytól „felfelé” extrán kedvez, az átlagos élethelyzetben lévők jó részét nemes egyszerűséggel kihagyja vagy támogatás helyett jobbára hitelben részesíti, ez „alatt” pedig szóba sem áll a polgárral. Azok számára biztosít tehát tízmilliós támogatást új építésű lakóparki lakásra, akiknek erre vajmi kevés szükségük van, a brutális albérleti díjakkal küszködő, amúgy gyermekvállalási céllal úgyszintén rendelkező fiatalt pedig a bank egyszerűen elhajtja a csokigénylésnél, ha nem keres több százezer nettót. S szinte ugyanez a modell érvényesül a családtámogatási formák többségénél, negligálva egy állami hátterű bérlakásprogram és az elszabadult albérleti díjak okozta lakhatási kataklizma feloldásának szükségességét.
E sorok írója szerint ugyanakkor itt rejlik a valódi demográfiai tartalék, főleg abban, ha a bérlakásokat pár év sikeres társadalmi együttélés után bekerülési költségen a bérlők tulajdonába lehetne adni. A termékenységi arányszám tekintetében pedig azt is meg kell jegyeznünk, hogy a magyar adat még az emelkedést követően sem éri el az európai átlagot. Való igaz, hogy utóbbit több országban a felpörgetett bevándorlás is „alapoz”, máshol pedig egyáltalán nem. Mégis, kitörésről beszélni szakmai nonszensz, egyben vegytiszta politikai boszorkánykonyha.
Egy őszinte kurzus máshogy viselkedne. Egyrészt átmeneti eredményeit a helyén kezelné: a családi adókedvezmény egyetlen évre és nagyjából kétezer fővel növelte a születések számát, s várhatóan ekkora kifutása lesz az amúgy támogatandó babaváró hitelnek is. Majd nyíltan közölné, hogy óriási a baj, nemzeti minimumot hozna tető alá, és bevallaná, hogyha mindannyian mindent jól csinálunk ebben az ügyben, akkor is két-három évtizedes program lenne egyáltalán megállítani a népesedési zuhanást, s ezáltal a nyugdíj- és egészségügyi eróziót. Ugyanis (akár csak 70 éves átlagéletkorral számolva) évi 130–140 ezer születésre lenne szükség pusztán ahhoz, hogy a mi életünkben megszokott, 9-10 milliós lélekszámot megtartsuk. S tegyük hozzá, ezzel a mai, amúgy sem túl bőkezű nyugdíjrendszert is. Viszont a mostani, 90 ezer körüli születésszám minden mértékadó szakértő szerint alig 6,3 milliós lakosságszámot jósol Magyarország számára. Ha a kormánynak különösen nagy szerencséje lesz a következő években, akkor 6,4-eset vagy 6,5-eset…
Mire azonban odazuhanunk, a jelenleg ismert eltartó- és ellátórendszerek, városszerkezetek, az életünket most jellemző keretek megszűnnek létezni. Többek között azért, mert a 65 évesnél idősebbek aránya már eddig is 19 százalékra emelkedett hazánkban, s a következő évtizedekben akár 30 százalékig is tolulhat, amivel párhuzamosan folyamatosan csökken a dolgozó, járulékfizetők száma. Így egyre kevesebb aktív munkavállaló kellene, hogy befizesse egyre több idős ember jogos juttatásának járulékait. Még a Magyar Nemzeti Bank is csak 2030-ig érzi fenntarthatónak a rendszert, ám az biztos, hogy az még a mai középkorúak nyugdíjba vonulása idejére is csak csonkjaiban maradhat meg. Tömegek várják majd jogos nyugdíjukat egy élet járulékfizetése után, de nem lesz honnan fizetni – nemzetközi hitelt pedig jellemzően nem adnak ilyesmire.
Ezt a sötét jövőképet most még meg lehet előzni. Néhány esztendő maradt csak, ugyanis az utolsó nagy létszámú generáció mostanában „megy kifelé” a gyermeket vállalni képes korból. Ha őket hozzá tudjuk segíteni vágyott gyermekeik megszületéséhez, felderenghet valami az ég alján. De ez hazugságokkal és manipulált adatokkal nem megy. Csak feszítő őszinteséggel, kényszerek helyett motivációs rendszerrel, lakhatási programmal, a nehezebb sorúakat is kedvezményező családpolitikával. Addig is közeleg a tél.
A szerző a Jobbik alelnöke
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
