„Hát nemzeti föllendülésről méltóztatik beszélni? Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól.” (Ady Endre)
A Magyar Hang tavaly megjelent írása – Nagy István Attila: Ha magára marad a lélek – váltott ki néhány gondolatot bennem mint évtizedeket a közművelődésben dolgozó emberben. A cikk szerzője szerint szétzilálódik sok más mellett a magyar közművelődési intézményrendszer is. Másképp látom az e vonatkozású gondokat és hibákat, amelyek a közömbösség erősödése felé taszítják a még mindig tenni akarókat is. A közművelődés intézményrendszere infrastruktúrájának fejlesztése már a Gyurcsány-korszakban elkezdődött (integrált közösségi és szolgáltató terek), majd nagyon intenzíven folytatódott, sőt folytatódik ma is. (Gondoljunk csak a Magyar falu-programra, amelynek során újjáépítettek és modernizáltak épületeket.) Ennek eredményeképpen az országban ezrével újultak meg az intézmények kicsi településeken és nagyvárosokban is, és történt mindez kormányváltásoktól függetlenül. Mindenképpen pozitív folyamatnak kell ezt értékelni. Persze már elengedhetetlen volt a megújítás, és EU-s pénzek is érkeztek hozzá, de ismerjük el, hogy ez megtörtént. Ahol a helyiek nem tettek semmit ebben az ügyben, ott persze lehetnek most már nagy gondok, de ezt én alapvetően a helyi közösség passzivitásának tudom be. „… mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani, és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebelezni azokat.” (XI. Piusz pápa 1931)
A 2010-es évek elején az intézményrendszer átalakítása több lépcsőben történt. A végeredmény az, hogy törvény írja, az önkormányzatoknak szakembert kell biztosítaniuk a településeken. Aki figyelemmel kíséri a közművelődésben a humánerőkérdést, tudja, hogy a rendszerváltás óta a népművelők egyre fogytak. Ez a törvény óriási eredmény. Akkor, amikor folyamatosan ürülnek ki a kistelepülések az emberi erőforrásokból (iskolák és intézmények szűnnek meg, háziorvosokat és óvónőket sem találni), egy ilyen lehetőség nagyon fontos, és élni is kell ezzel. A kistelepülések nagyobb része ezzel valóban él is. Legalább négy órában alkalmaznak, vagy a szomszéd községek összefognak, és együtt tartanak el egy szakembert. E két dolog a magyar közművelődés legnagyszerűbb értékeit viszik tovább.
A közművelődésben generációváltás zajlik, aminek eredményeképpen sok fiatal kerül a hálózatba. Jól van ez így. Igaz az is, hogy a nők aránya köztük nagyon magas, ami jelzésértékű azt illetően, hogy az anyagi elismertség rendkívül alacsony, és a férfiak inkább menekülnek a jobb megélhetést nyújtó pályák felé. Az utóbbi években sok szakember képzésére került sor, ami dicséretes a Nemzeti Művelődési Intézet tevékenységében, és stratégiai céljai egyértelműen az állandó képzés irányába mutatnak.
A szakemberek felkészültségével és szemléletével viszont vannak problémák. Nagyon szűk réteg az, amely elkötelezett az állandó önképzést illetően, pedig ehhez valóban ideálisak a körülmények. Aki a munkája további fejlesztésének elengedhetetlen eszközeként éli meg az új ismeretek megszerzését, az innováció napi gyakorlatban való alkalmazását, a kreativitás kiterjesztését a környezetére, az a legrosszabb helyzetben is kivívja magának a jogot, hogy a képzésekben részt vehessen. Képes lesz ennek a szükségességét a fenntartóval elfogadtatni, mert a munkájában látják ennek az eredményét. A szemlélet alakításában a képző szakemberek erkölcsi-morális példát adnak, és ez döntő. A képző szakemberek kiválasztásában a bizonyított szakmai felkészültségükön túl a legfontosabb az, hogy a képzés során megértessék, erősítsék az új generációban azt, hogy a saját közösségükben, településükön élők legyenek a meghatározói a tevékenységük alakításának, ne a felsőbb hierarchikus intézményrendszer. Napi gyakorlatomban sajnos gyakran tapasztalom, hogyan igazodnak a munkáltató ad hoc jellegű elvárásaihoz kritikátlan módon. Például egy ünnep, épületátadás kapcsán csak a megrögzött elvárásokat tartják szem előtt, és nem akarják a közösségük szemléletét formálni az érték irányába. Félnek a kudarctól, és ezért a legkisebb kockázatot sem akarják vállalni. Sajnos a környezetük ebben erősíti őket.
A valódi kulturális együttlétekre az emberek együtt szerveződnek, és azok nem csak fizetett szolgáltatásként vagy ingyen cirkuszként működnek. Nem az a legfontosabb kritérium, hogy kevesen vagy sokan, mert mi a kevés? Mi a sok? A minőség az nem számít? „…Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” (Berzsenyi Dániel.) A minőségi értéket produkáló emberek hatnak a többiekre. Nem jobban, mint egy tengerbe ejtett kavics, amelynek a körkörös hullámai egyre halványabbak, de amikor nem láthatók, akkor is terjednek tovább. Sajnos még mindig erős az a szemlélet a közvéleményben, amely a kulturális szféra területét a rendezvényekkel azonosítja, ezen belül a közművelődést is. Holott az utóbbi évek szakmai berkekben való gondolkodása erőteljesen a közösségfejlesztést helyezi előtérbe. Nem lenne jó, ha ez a normális folyamat most a vírus, a háborús helyzet, energiaárak és egyéb kifogásra hivatkozva megakadna.
Szükség van a kulturális intézmények intenzívebb használatára. A nap 24 órájában legyen nyitva, ha a közösség igényli közösségi aktivitásra. Nem lehet indok, semmiféle takarékossági megfontolás, ha egy helyre van igénye az embereknek, ahol együtt akarnak lenni. Vívják ki ezt a jogot, teremtsék meg a feltételeit tűzön-vízen át! Nem valakik ellen, hanem magukért. Legyen merszünk a hatalomhoz is odaállni, és segíteni, ha jó ügyről van szó, ha értelmes párbeszédet szeretne, mert ma azt is ki kell bogozni, hogy hol a hatalom. Ki tud ebben segíteni, ha nem a közművelődés?
Mi a dolga a népművelőnek (népművelő = tanító, andragógus, közösségfejlesztő, művelődésszervező, közösségépítő, demokráciafejlesztő…. és még sok-sok szinonimája, de mindenképpen érző-értő-lázadó ember a jobbért) egy kisebb-nagyobb közösségben? „Egy kis nép nem találhatja meg a feladatát, csak önmagában. Lenni, növelni a kohéziót, elkészülni a pöröly alá, hogy ha összenyomódik is, de meg maradhasson önmagának: ez a kis népek igazi feladata, és ez az íróké köztük. Az európai koncepciók közül, akármelyik győz, akik ránk hozzák, akik megértik, akik »belénk verik« : aligha lesz sok közük a magyarsághoz. Én nemigen tudom másnak elképzelni egyik európai megváltást sem, mint magyarságunk nehéz próbájának. Elkészülni és elkészíteni rá: lehet-e magyar írónak ma nagyobb hívatása?” (Németh László, Magyarország, 1939)
Igazodási pontok vagyunk, kavicsok, akár akarjuk ezt, akár nem. De miért is ne akarnánk, ha arra vállalkoztunk, hogy Széchenyi mezei talpasaiként minél több ember váljon segítségünkkel is kiművelt emberfővé? Minekünk ez a dolgunk, és ez nem kevés. Akkor is ez a dolgunk, ha a mindenkori hatalom ezt csak szajkózza, de nem így tesz. Nekünk akkor is ezen kell dolgozni. A „népművelő-írástudó” – nem mondok új dolgot – mindig ellenzéki, a szó legnemesebb értelmében, mindig szóvá teszi a visszásságot, legelőször abban a közösségben, ahol naponta dolgozik. Nem létezhet számára hierarchia. „Érted haragszom én, nem ellened, / nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, / erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.” (József Attila.) Az írástudó felelőssége. „Gyönyörű bűnt hagytam rátok, / a lázadást, mely több mint Dózsa György; / mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen a föld!” (Nagy Gáspár) Nem a lázadásért lázad, hanem a jobbért, a közjóért, hogy jobb legyen az életünk, hogy igazabb emberek legyünk. Nagy szavak ezek? Igen. És ez baj?
Mit lehet tenni a kicsi falvakban, hogy kevesebb magányos ember legyen? Az önkormányzatok szűkítik a lehetőséget, mert a felújított intézmények fenntartása gondot okoz számukra, megnő a szerepe az egyéni kezdeményezéseknek, amiket támogatni kell. „Az emberek különválva s magokra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szagatta és regette külön az embereket, s a kultúrának legfőbb célja azokat egyesíteni.” (Berzsenyi Dániel) Mi maradt ma közös cselekvési lehetőség a magyarországi vidéken a kistelepüléseken? Nincsenek közös munkák, amely egymásrautaltságra késztetné az embereket. A kultúra, ami közös cselekvést válthat ki. A rendelkezésre álló infrastruktúra és a törvény által megszabott humán erő igenis nagyon sokat tehet. Sajnos a rendszerváltás első időszakát leszámítva nem a demokrácia állandó tanulása és tanítása a jellemző. Amennyiben a közművelődési szakembereket abban erősítik, hogy ne szervilis módon igazodjanak a mindenkori hatalomhoz, hanem a József Attila-i eszmevilággal azonosuljanak, ahol mindent a közösség jobbítása határoz meg, ahol nemcsak lehet, de kell is „haragudni”, hogy erősítsük a közösséget.
Tudom, hogy sokan megmosolyognak, vagy akár ki is röhögnek, amikor azt mondom, hogy olyan lelkületű szakemberekre van szükség, amelyekre illik Marcus Aurelius következő gondolata: „…nem tartja számon, amit tett, hanem hasonlatos a fürtöt termő szőlőtőhöz, mely ha egyszer meghozta gyümölcsét, semmi mást nem kíván többé. A jótékony ember, akárcsak a ló, ha futott, a kutya, ha vadra bukkant, a méh, ha mézet gyűjtött, nem veri dobra tettét, hanem tovább folytatja áldásos munkáját, mint ahogyan a szőlőtő, ha eljön az ideje, ismét meghozza a maga fürtjét. De mégiscsak tudatosan kell eljárni! Társas életre született lénynek – mint mondani szokták – megkülönböztető vonása, hogy tudja: közhasznú tevékenységet fejt ki, sőt – Zeusra! – azt is akarnia kell, hogy embertársai is tudomást szerezzenek erről.”
Igen. Szabadok a közművelődési szakemberek (a legszabadabb foglalkozás az övék), de ennek ára van. Maradok szabadon, és senki meg nem gátolhat, hogy azt tegyem, amit akarok. Akarni pedig azt akarom, ami az értelmes és közösségi életre termett embernek megfelel.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/1. számában jelent meg január 5-én.
