Magyarország és az Erdély-mítosz

Magyarország és az Erdély-mítosz

Népviseletbe öltözött székiek 1989-ben (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Benedict Anderson szerint a nemzet egy elképzelt közösség. Ami összeköt több millió embert, az valójában a nyelv, a közös múlt és egy jó adag ideológia. Minden más elképzelt, amely ezeket a tényeket mítoszszerűen megerősíteni hivatott az elmúlt két évszázadban, a modern európai nemzetek születése óta. A magyar nemzet sem kivétel ez alól, ebben a tekintetben a recept ugyanaz. A különbség annyi, hogy míg bizonyos európai nemzetek kisebb-nagyobb mértékben területileg lefedik az 1990 utáni határokat, addig a magyar nemzet szétszabdalt nemzettesttel rendelkezik 1920 óta. A legnagyobb elszakított nemzetrész Erdély, amelynek magyar nyelvű lakóiról az elmúlt száz év külön lét annyi modern mítoszt és tévképzetet teremtett a magyarországi magyarság mentális térképén, hogy azt összegyűjteni valóban historiográfiai csemege lenne. Ezek a tévképzetek is politikai köntöst szoktak ölteni: a jobboldalnak Erdély az Elveszett Paradicsom, a hegyek, tiszta patakok, medvék, ízletes pálinkák, székely leánykák, kopjafák és népzenei szólamok világa, amely legtöbbször kizárólag Székelyfölddel azonos. Minden más mellékes, pedig tudjuk, még a történelmi Erdély is jóval több mint Székelyföld.

Ezt az idealizált, részleges, sztereotípiáktól már-már giccsesen tarkított Erdély-képet szerencsére ma már több dicséretes kezdeményezés is megkérdőjelezte, legyen szó itt Ablonczy Balázs történész munkáiról vagy Nyáry Krisztián irodalomtörténész legújabb filmsorozatáról. Ez a folklórba öltöztetett, száz év lemaradást idéző paradicsomi Erdély persze megfelel a kortárs nemzetpolitikának, amely ezt a Horthy-korszakot idéző, de ma a valóságban csak részlegesen létező Erdély-képet használja fel saját politikai és gazdasági tőkéjének gyarapítására. Ehhez az Erdély-mítoszhoz tartoznak hozzá a csak és kizárólag Orbán Viktorra szavazó erdélyiek végeláthatatlan tömegei is, akiktől a pestiek, mint valami félelmetes hordától, rettegnek, és az ellenzék ezt a folklórba, száz év lemaradásban ragadt erdélyit démonizálja, és mint kollektív ellenségképet, saját politikai kudarcuk bűnbakjaként manapság naponta ostorozza az internetes fórumokon.

Mint minden mítosznak, így ennek a fent ábrázolt Erdély-képnek is természetesen megvan a maga valós forrása: valóban, Erdély tájai gyönyörűek, összehasonlíthatatlanul változatosabbak Magyarország pusztaságainál és aprócska dombjainál, Székelyföldön valóban megtalálhatjuk az erősen archaikus, falusi társadalmat is, és valóban, az 1,2 millió erdélyi magyar közül a szavazásra jogosultak jelentős része Orbán Viktort tartja a legnépszerűbb magyar politikusnak.

Csakhogy a magyarországi társadalom – különösen az Erdélytől távol élő, erdélyi magyarokkal ritkán találkozó, külföldön ritkán járt, monoetnikus közeghez szokott és provinciális közegben mozgó magyarok – nem tud arról az Erdélyről, amely ennél, a lebutított és immár politikailag démonizált, fel- és kihasznált Erdélynél jóval komplexebb és bonyolultabb. Aki az elmúlt néhány évben megfordult Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyszebenben, az tudja, hogy a magyarországi vidéki városokhoz képest Erdélyben sokkal élénkebb például a sajtóban a vitakultúra, sokkal intenzívebb a kulturális élet, létezik baloldali értelmiség, egyetemi pezsgés, és az életszínvonal a legtöbb régióban meghaladta a kelet-magyarországiak perspektíváit. Kolozsváron több a fiatal, cool hipszter, mint Szegeden, és annyi informatikus van, mint a magyar vidéki nagyvárosokban talán összesen.

Erről sajnos csak az tud, akinek van közeli erdélyi ismerőse, barátja, vagy gyakran jár azokon a vidékeken. Aki csak hírből látott még erdélyit, annak sajnos csakis a nemzetpolitika Erdély-mítosza fog rögzülni: ha jobboldali, akkor egy paradicsomi, sosem volt állapotként és „nemzeti zöld szívként”, ha baloldali, akkor „román hordaként” és „megvett szavazókként”. Ezt a végletes, hibás nézetet táplálják a Demeter Szilárd-féle nyilatkozatok is, amelyek súlyosan növelik az erdélyiek iránti ellenszenvet és tévképzeteket. Pedig Erdély nemcsak Demeter-féléket adott a magyarságnak, de Kányádi Sándort, Kós Károlyt vagy Dsida Jenőt is, akik egyetemes és magyar jelentőségét aligha vitathatjuk el.

Talán ideje lenne mindkét oldalnak – bal- és jobboldalnak egyaránt – megpihenni, hátradőlni, és nyugodt távolságból szemlélve megérteni, hogy a kollektív jelzősítés, bűnbakkeresés vagy épp az idealizálás és mítoszgyártás sem az erdélyieknek, sem a magyarországi magyaroknak nem hasznos. Ideje lenne olyan, már létező kezdeményezéseknek nagyobb teret adni, amelyek a XXI. századi Erdély komplex, sokszínű, Magyarországtól kulturálisan elválaszthatatlan, de az elmúlt száz évében mégis nagyon mássá lett jellegét hangsúlyozza.

A szerző erdélyi történész

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában jelent meg, november 19-én.

Diósgyőr, a csokinyúl hazája

Diósgyőr, a csokinyúl hazája

Magyarország igazi csokinyúl- és csoki-Mikulás-nagyhatalom – évente 110 millió darab készül itt belőlük, a Nestlé egyetlen, kizárólag üreges csokoládéfigurák gyártására specializálódott üzemében.
Karácsonyi Magyar Hang-akció

Karácsonyi Magyar Hang-akció

Ha legalább fél évre előfizet a Magyar Hang nyomtatott vagy pdf változatára, ajándékba adjuk a karácsonyi dupla számunkat! Az éves előfizetők pedig emellett választhatnak ajándéktárgyaink közül.

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

„Fidesz vagy nem Fidesz?” – Magyar Hang-ajánló

„Fidesz vagy nem Fidesz?” – Magyar Hang-ajánló

Pulai András és Zárug Péter Farkas vitája. Interjú Donáth Annával, Komáromi Zoltánnal és Schell Judittal. Riport a fiktív lakcímekről Kispaládról. Keresse a friss Magyar Hangot, Bűvös Szakács- és Sportkönyvek-melléklettel!

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby