Az eutanázia kérdésében kialakult társadalmi vitában több főpap is megszólalt, néhányan éppen a születés-újjászületés ünnepén tartották fontosnak, hogy markánsan elutasító véleményüknek hangot adjanak. Értem és el is fogadom, hogy a keresztény egyházak az életet isteni ajándéknak tekintik, amelyet – szerintük – csak Istennek van joga elvenni. Azt is értem, hogy ennek az álláspontnak védelmében a vallási vezetők igyekeznek érvelni, próbálják véleményüket elfogadtatni. Két dolgot azonban nem értek: miért gondolják, hogy hitelveiket az egész társadalomnak el kell fogadnia, illetve hogy az érvek közé miért kell apróbb-nagyobb csúsztatásokat szőniük?
Mielőtt kifejteném kételyeimet, le kell szögeznem, hogy nem vagyok sem vallásfilozófus, sem orvosetikus: hogy miért foglalkoztat a kegyes halál kérdése, azt egy korábbi írásomban már kifejtettem: krónikus betegségemnél fogva érintett vagyok, ha messze nem is olyan mértékben, mint Karsai Dániel. És itt máris vitatnom kell Erdő Péter katolikus bíboros, prímás állítását, amely szerint „manapság sokan gondolják, hogy az emberi méltósággal nem összeegyeztethető a fizikai szenvedés, hogy a méltó élet a szenvedésmentes élet.” Úgy hiszem, senki nem mondott, de még csak nem is gondolt ilyet: mindenki tudja, hogy az élet nem csak móka és kacagás, és hogy szembe kell néznünk a szenvedés legkülönbözőbb formáival, emberi és társadalmi konfliktusokkal, csalódásokkal, betegségekkel, balesetek következményeivel, szeretteink elvesztésével. Az ilyesmikre senki nem mondja, hogy méltatlan élet, de igenis méltatlannak tekinthetjük azt a létet, ami már emberi életnek nem is nevezhető: például ami Karsai Dánielt is fenyegeti, amikor világos tudattal kell elviselnie, hogy fokozatosan elveszíti mozgásképességét, hogy izmai végül már a lélegzését sem segítik, hogy a kór végül megfojtja…
Mielőtt hoznék még egy példát a – szerintem – emberhez nem méltó életre, még egy gondolat Erdő Pétertől: „Mi, keresztények az istenképiség felől határozzuk meg az emberi méltóságot, melynek jelei az értelem, a szabad akarat és a halhatatlan lélek.” Csak halkan kérdezem: ha a lelkünk halhatatlan, miért kell minden határon túl ragaszkodnunk a test működtetéséhez, különösen ha akaratunk is szabad, azaz végső esetben választhatnánk a halált is? Nincs itt némi ellentmondás?
– Ha egy idős hozzátartozónk beteg, szeretnénk minden módon mellette lenni, kifejezni a szeretetünket, enyhíteni a fájdalmait. Nem azon gondolkodunk, hogy jobb volna talán, ha nem élne – ezt már Székely János szombathelyi megyéspüspök írta. Hát ez bizony totális tévedés (ha nem tudatos tévesztés). Nagyon közelről néztem végig pár éve egy idős asszony távozásának évekig tartó folyamatát. A gyerekei munkájuk és családjuk mellett is mindent megtettek érte: amíg lehetett, otthon ápolták, etették, mosdatták, ha kellett, tisztába tették, éjszaka felváltva vigyázták. Az évek során többször kórházba is került, szívproblémákkal, combnyaktöréssel, tüdőgyulladással. Mindez párosult szellemi leépüléssel is: eleinte olykor, később már gyakorta nem ismerte fel a gyermekeit, időnként néhai férjével vagy rég meghalt édesanyjával beszélgetett. Aztán eljött az idő, amikor – a család minden szeretete és odaadása ellenére – muszáj volt (egy katolikus) otthonba költöztetni, ahol többször is lemondtak róla, de minden krízisből visszatért. Az utolsó hónapokban már tényleg csak a legalapvetőbb biológiai funkciói működtek. És bizony ekkor már a gyerekei is úgy vélték, hogy ez nem élet, legalábbis a szó igazi és emberi értelmében.
Ilyen és hasonló történeteket milliószámra sorolhatnánk a dogmákhoz ragaszkodó papoknak. Sőt, olykor az egész világot bejárják ennél sokkal tragikusabb esetek is, amikor a család vet véget a gyermek vagy az agg szülő elviselhetetlen kínjainak. A további példák gyűjtögetése helyett inkább áttérek a másik problémára.
Balog Zoltán református püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke a vele készült interjúban mondta, hogy „azt szeretnénk, ha a törvényi szabályozás életpárti maradna a haldoklás tekintetében is", majd később hozzátette: „abból nem engedhetünk, hogy Isten adja nekünk és ezért csak ő veheti el tőlünk az életet vagy neki adhatjuk vissza”. A két félmondat között eleve van kis különbség, hiszen nem mindegy, hogy valamit szeretnék vagy valamiből nem engedek… Ennél nagyobb gond, hogy nem látom indokát, miért is kellene egy szekuláris polgári államban törvényi szintre emelni vallási elveket. Ráadásul a kérdés nem is elsősorban teoretikus. És itt most nem arra céloznék, amit minden főpapi interjúban érintettek, azaz hogy a legfrissebb népszámlálás szerint drasztikusan csökkent az önmagukat vallásosnak tekintő magyarok száma. Az eutanázia kérdésében ugyanis – úgy tűnik – a hívők nagy része sem fogadja el az egyházi álláspontot.
Novemberben legalább három, a kegyes halállal kapcsolatos közvélemény-kutatás is készült. A Medián eredményei a legszerényebbek, de még ezek szerint is a hazai lakosság kétharmada, ezen belül a kormánypárti szavazók fele és a mélyen vallásosak egyharmada is támogatná az eutanáziát. Az Opinion megállapítása szerint a magyarok 79 százaléka elfogadná az élet-halál kérdésében való önrendelkezést, és csak 7 százalék utasítja el azt teljesen. Az Index és a Pegapoll közös felmérése ennél is nagyobb arányt talált: az eutanáziát pártoló két vélemény valamelyikével a válaszadók 92 százaléka értett egyet, a két elutasító véleményt ennél a vizsgálatnál is 7 százalék vallotta magáénak. (Az összkép persze árnyaltabb: vannak különbségek az aktív és passzív eutanázia megítélésében, és a legtöbb válaszadó szigorú feltételeket szabna a kegyes halál gyakorlatához.)
Úgy vélem, hogy a közvélemény ismeretében még az egyházaknak is, de a politikának mindenképp sokkal megengedőbbnek kellene lennie a méltó halál ügyében, mint az eddigi megnyilatkozásokból látható. A vallási vezetőket talán megnyugtathatja, hogy akik (megfelelő feltételek mellett) megengednék az eutanáziát, azok sem tennék kötelezővé. Akik a kategorikus tiltást követelik, ebből is tanulhatnának talán.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
