Mint már többször leszögeztem e hasábokon, nem vagyok se politikus, se politológus, ám mezei választópolgárként (és elárvult baloldaliként) érdeklődve böngésztem a Republicon Intézet hónapról hónapra végzett felmérése alapján a Telex által készített, a pártok népszerűségének egy évnyi alakulását bemutató grafikonokat. Úgy tűnik, hogy trendszerű változások csak a Fidesz és a pártot választani nem tudó-akarók esetében vannak:
Jól látható, hogy a két számsor többé-kevésbé összhangban mozog: ha a Fidesz népszerűsége csökken, a bizonytalanoké nő. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kormánypárt (amúgy nem túl jelentős) kedveltség-csökkenéséből az ellenzéki pártok az elmúlt esztendőben nem voltak képesek profitálni. Ez alól csak a kétfarkúak jelentenek kivételt a maguk szerény mértékű, de nagyjából folyamatos emelkedésével. A számok tanúsága szerint azok a pártok, amelyek (legalábbis a szólamok szintjén) a regnáló rezsim leváltására törekszenek, az elmúlt egy esztendő során nem erősödtek, sem a Fideszhez, sem egymáshoz képest. Mivel a közelgő európai parlamenti választásoknak a legtöbb párt azért akart-akar önállóan nekifutni, hogy kiderüljön valódi támogatottsága, a jelen állás szerint négy alakulat esetén kérdéses még a minimális küszöb elérése is, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy további versenyzők is rajthoz állnak: a Jakab-, az MZP-, a Vona- és a Mesterházy-pártok nyilván tovább szeletelik a tortát.
Az adatsorok láttán felmerül a kérdés: az ellenzéki pártok vajon nem tudnak, vagy nem akarnak növekedni? Az utóbbi álláspont – ha nem is szimpatikus, de – magyarázható: a Fidesz megszállta a gazdaság, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az erőszakszervezetek, a kultúra minden fontos pozícióját, sok százmilliárdos vagyont játszott át haveri kezekbe, teljesen kiüresítette a hatalom esetleges ellensúlyainak eszköztárát, a tönk szélére juttatta a nemzetgazdaságot, az egészségügyet, a közoktatást. Ilyen körülmények között átvenni az ország irányítását öngyilkossággal ér fel. Akkor már jobb meghúzódni az ellenzéki oldalon, és az állami támogatásból, parlamenti fizetésből, lobbipénzekből jól élni.
Mindezek ellenére úgy tűnik, a DK nem kevés erőfeszítést tesz a növekedésre: árnyékkormányt alakítottak, elindították a DK-Tévét, no meg a kormányváltó applikációt (?), szocdem-fordulatot hirdettek, podcastot indítanak… Az utóbbi háromnak még nyilván nincs mérhető hatása, de az árnyékkormány és a tv immár egyéves léte – a párt népszerűségi adatai szerint – semmilyen pozitív hozadékkal nem járt. Úgy tetszik tehát, hogy – a pártelnök határozott hatalmi törekvései vagy Dobrev Klára 51 százalékos víziója ellenére – a DK nem tud tovább növekedni: hiába az ellenzék legnagyobb pártja, hiába a sok innováció, sem a jobbközép, de még a baloldal nagy részének szavazataira sem számíthat. Ily módon – bármily furcsa is legyen – a DK a Fidesz hatalmának fontos pillére (ha visszagondolunk, az orbánista propaganda régóta nem Gyurcsányt támadja, hanem csak riogat vele).
Az ellenzéki összefogás ’22-es csúfos veresége után a Momentum, s azon belül is Donáth Anna szereplése, elemző újságcikkei adtak reményt, hogy lehet megújulás. A lendület azonban megtört, az elnökasszony szülési szabadságra ment. A párt aztán januárban nagy dérrel-dúrral, óriásplakátokkal, sajtónyilatkozatokkal harangozta be hogy vezető arca visszatér, de ez a visszatérés nagyon is semmitmondóra, szürkére sikeredett. Donáth Anna megnyilatkozásai azóta is csak ismételgetései az új, őszinte politizálás iránti igénynek. Sajnos legutóbbi, a DK-t szapuló megnyilvánulásaival csatlakozott azok népes táborához, akik az ellenzéki oldalon sokkal inkább egymás kritizálásával vannak elfoglalva, semmint önmaguk építésével. A Momentum amúgy folyamatosan tájékoztatja szimpatizánsait, hogy nagyon részletes és alapos programokon dolgozik, de – legyünk őszinték – széleskörű választói rétegek aligha mélyednek el terjedelmes pártprogramokban. A tömegeknek szánt tízszeres kordonbontás szimbolikáját (ha van egyáltalán) kevesen értik, a cirkuszt pedig legfeljebb megmosolyogják.
Érdekes módon a kordonbontások leghangosabb kritikusa nem a Fidesz, hanem Ungár Péter (LMP), aki valamiért feljogosítva érzi magát, hogy belebeszéljen más pártok tevékenységébe és törekvéseibe, és aki azonmód kommentálta Donáth DK-t bíráló nyilatkozatát is. (Ha beütjük Ungár nevét a keresőbe, a találatok zömét a különféle ellenzéki pártok és személyiségek cikizése adja, aztán a családi és személyes vonatkozások jönnek, végül – jóval kisebb számban – következnek a kormánykritikus megszólalások.) Ungár Péter amúgy meglehetősen önveszélyes útra terelné az LMP-t, amikor egyik legutóbbi nyilatkozatában felkínálkozott a DK-nak, mondván, hogy szívesen lenne a jövőben SZDSZ a Demokratikus Koalíció kormányában... Mielőtt túl szorosra fűzné a két párt közötti kapcsolatot, érdemes lenne végiggondolni, hogy hova is vezetett a Jobbik és Jakab Péter útja a Gyurcsánnyal való összeborulás nyomán.
Az MSZP megnyilvánulásait furcsa kettősség jellemezte az utóbbi időben. Érthetetlen populizmus nyilvánult meg például abban a javaslatban, amikor Komjáthi Imre társelnök a minden közgazdász által károsnak és igazságtalannak minősített ársapkák számos további termékre való kiterjesztését javasolta. Másfelől nagyon is reális, számokkal és érvekkel alátámasztott indítvány volt, hogy az ellenzéki pártok közösen induljanak a 2024-es európai és önkormányzati választásokon, mert így jobb eredményre lenne kilátás. Ezt mindenki más azonnal elvetette, nem azért, mert a javaslat rossz, hanem mert ezzel az MSZP (is) jól járna. (Ez kicsit olyan, mint amikor a férj azért nem szeretkezik a feleségével, nehogy annak is jó legyen.)
Mellesleg: az ellenzéki pártok számára a jelenlegi választási szabályok mellett nincs más lehetőség, mint az együttműködés, aminek belátásához az elemi matematikai ismeretek is elegendőek. Aki pedig erre a tényre azzal reagál, hogy az összefogást ’22-ben kipróbálták, és nagyon nem vált be, az jó esetben téved, de még az is meglehet, hogy tudatosan rombolja az egységes fellépés esélyeit. Az igazság ugyanis az, hogy az „összefogás” sokkal inkább jelentett széthúzást, kölcsönös beszólogatást és betartást, öncélúskodást, viszálykodást, semmint valódi együttműködést.
Úgy tűnik, hogy a pártok vezetői nem tanultak a nagyon is tanulságos eseményekből, továbbra is egymás kárára próbálnak politizálni, nem saját táborukat, hanem az „árvák” immár 33 százalékos tömegét növelve. Persze az is lehet, hogy levonták a megfelelő következtetéseket, de nem látnak reményt Orbán leváltására, s ezért látszathőzöngésekkel, látványos performanszokkal, esélytelen parlamenti javaslatokkal és hangos napirend előtti felszólalásokkal igyekeznek elfedni, hogy belenyugodtak (az amúgy számukra nem éppen előnytelen) biodíszlet szerepbe. Sok jóval egyik változat sem kecsegtet. Ha tévednék, és pártjainknak mégis célja lenne a regnáló rezsim menesztése, a demokrácia helyreállítása, a társadalmi szolidaritás érvényesítése, a közélet megtisztítása, akkor bizony kénytelenek együttműködni. Már most se lenne korán a 2026-os választásokra készülve megkezdeni a legátfogóbb stratégiai kérdésektől a legapróbb taktikai elemekig tartó alapos tervezést.
Mivel azonban az ehhez szükséges kölcsönös bizalom, kooperációs hajlandóság, kompromisszumkészség hiányzik, talán kisebb közös munkákkal kellene kezdeni. Például a pártok szakértői kidolgozhatnának a közhasznúan bosszútörvénynek nevezett jogszabály helyett egy pedagógus- és diákbarát tervezetet, amit aztán elvihetnének véleményeztethetnék a szakszervezetekkel, ismertethetnék fórumokon, véleményt kérhetnének a tanítóktól, tanároktól, iskolai segéderőktől, szülőktől, nagyszülőktől,… Végre valami kormánykritikus „zsongást” generálva az egyre fásultabb társadalomban. Ennek mintájára jöhetne alternatív alaptanterv, alternatív nyugdíjtörvény, veszélyes üzemekre vonatkozó alternatív szabályrendszer, szolidáris adó- és családpolitika … és a sor nyilván még bőven folytatható lenne. Mire a pártok szakértői mindezzel végeznek, talán a vezetőik között is kialakulhat a kölcsönös bizalom és türelem feltétlen szükséges mértéke, ami nélkül esélytelenek. Ők is, mi is.
