Pancsolt parfüm, kiskutya, sokkoló, használt gyerekkád, Putyint ábrázoló póló. Hatéves korom óta járok a szabadkai ócskapiacra, ismerős a felhozatal. Kétes kinézetű csencselők igyekeznek rásózni a portékát a tétován bóklászó vevőjelöltekre, de csak a cáratyuskával díszített ruhadarab esetében veszek észre sikeres tranzakciót. Látszatra huszonéves, jól szituált, angolt kissé törve beszélő helyi srác költ másfélezer forintnyi dinárt a felsőre, elmondása szerint azért, mert egyrészt jó poén ilyesmit is tartani, másrészt úgy hiszi, az orosz elnök ténylegesen kiváló vezető. A történelmi orosz-szerb barátság miatt mondatai nem lepnek meg, ám amikor Orbán Viktorról kérdezem, kiderül, őt is a világ legnagyszerűbb államférfiúi között tartja számon.
Sokáig éltem abban a hitben, hogy nemzetközi ismertségben és elismertségben nincs és a közeljövőben nem is lesz Puskás Ferenccel összemérhető magyar, most mégis úgy néz ki, egy másik – a pályán kevésbé, a geopolitikai játéktéren viszont annál inkább sikeres – összekötő-csatár felnőhet hozzá. A magyar miniszterelnök ugyanis napjainkban megkapta a sokak által régóta vágyott, lehetőséget: Európa vezetőjének szerepében tetszeleghet.
Orbán először a nemzetközi elszigeteltséget kiáltóknak adott csattanós választ, amikor új EP-frakciót jelentett be, és még most is sorra jelentik be uniós szövetségesei, hogy csatlakoznak hozzá. Mindeközben az EU Tanácsának soros elnökeként látogat el a háborús felekhez, tárgyal Zelenszkijjel Kijevben és Putyinnal Moszkvában, majd találkozik Hszi elnökkel Pekingben és a NATO vezető hatalmaival Washingtonban. Mindezt bő egy hét leforgása alatt.
Ugyan Charles Micheltől, az Európai Tanács elnökétől Jens Stoltenberg NATO-főtitkáron keresztül Josep Borrell külügyi EU-megbízottig minden illetékes azonnal leszögezte, hogy a magyar kormányfő nem az unió, főképp nem a nyugati katonai szövetség nevében jár el, mégsem kell hozzá vad fantázia, hogy belássuk, kapóra jön számukra Orbán nemzetközi mozgolódása. Amíg a nyugati közvélemény egyre inkább belefárad a háború okozta gazdasági és társadalmi stresszbe, addig a felelős vezetők nem kívánnak kompromittálódni egy esetleges moszkvai vizittel, így kézenfekvő nekik a figura, aki amúgy is a Kelet és Nyugat érdekei közötti lavírozásból drótozta össze saját imidzsét. Ráadásul amennyiben Donald Trump ismét visszaköltözhet a Fehér Házba – amire pillanatnyilag jó esélye van –, bizonyosan fordulatot vesz az orosz-ukrán konfliktus, talán épp a magyar soros elnökség befejeztekor. Bár a jövőbeli tárgyalások és békekötés során joggal feltételezhető, hogy a magyar kormányfő nem kap meghatározó szerepet, azt mégis hiba lenne vitatni, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere égisze alatt Magyarország a gazdaságunkhoz, népességünkhöz vagy katonai erőnkhöz képest példátlanul magas világpolitikai polcra került.
Nem könnyű feladat sok éves távlatban történelmi jóslatokba bocsátkozni, de a pillanatnyi állapot abba az irányba mutat, hogy Orbán Viktor a migrációs válság után a háború tekintetében is jó lóra tett. Már két esztendeje, az országgyűlési választásokat követően is azon a véleményen voltam, hogy a miniszterelnök még a csúcson innen van. Az elkövetkező hónapokban ugyanakkor elérhet arra a pontra, ahonnan magyar politikusként már nem juthat tovább.
Meggyőződésem, hogy Orbán ha csak egy kicsit nagyobb, gazdagabb vagy erősebb ország polgáraként születik, bizonyosan a világ vezetői között tartanák számon. Ugyanakkor a miniszterelnök hiába űzi a nemzetközi politikai sámánkodás mesteriskoláját, ha közben képtelen megbirkózni a saját nemzetét érintő, legégetőbb belföldi kihívásokkal. Dicséretes, sőt kifejezetten eredményes is, hogy végre elengedtük a „merjünk kicsit lenni” című dögletes mantrát, azonban a geopolitikai manőverezés közepette a hazai gazdasági és társadalmi válságra nem született megoldás.
Az Eurostat legfrissebb adatai szerint a magyar háztartások fogyasztanak a második legkevesebbet az egész unióban, a fizetések tekintetében kizárólag a románokat és bolgárokat előzzük, ráadásul Európán belül az elmúlt évtizedek legmagasabb inflációját is mi tudhatjuk magunkénak. Tekintve, hogy a rendszerváltáskor Magyarország rendelkezett az ex-szocialista blokk legkedvezőbb gazdasági mutatóival, nem válik dicsőségünkre, hogy legfontosabb regionális versenytársaink sorra zárkóztak föl hozzánk és előztek le bennünket. A leginkább szívfájdító mégis az, hogy a lemaradás kéz a kézben járt a közvagyon intézményes elseftelésével, a hazai oktatás elsorvadásával és a szociális szféra lerohasztásával. Ostobaság lenne kizárólag a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyakába varrni a jelenkori Magyarország legsúlyosabb problémáit, hisz az elmúlt bő harminc esztendő politikai elitje együttesen felelős értük. Ugyanakkor ilyen mértékű felhatalmazás, ekkora szellemi, anyagi és kulturális tőke birtokában történelmi mulasztás a hazai közállapotok javításának feláldozása a nemzetközi sikeresség oltárán.
Orbán Viktor a zenitre ért, mégis válaszút elé került. Az már kétségtelen, hogy a történelemkönyvek oldalain szerepelni fog, mi több, lehetősége adódik arra is, hogy eldöntse, miképp emlékezzenek róla. A miniszterelnök pillanatnyilag azon munkálkodik, hogy a geopolitika nagy magyar táltosaként emlegessék, de azt hiszem, még annak az esélye sem veszett el, hogy országa nagy felzárkóztatójaként tárgyalják a későbbiekben. Utóbbihoz ugyanakkor a kormányzatnak paradigmát kell váltania.
El kell kezdeni napirendre venni olyan hétköznapi dilemmákat, amelyek ugyan nem vernek óriási hullámokat a világpolitikában, mégis minden magyar számára szemmel látható kihívásokat okoznak. Az elmúlt évek mélyülő megélhetési kríziséhez, az elszegényedés növekvő kockázatához, az egyre apadó társadalmi mobilitáshoz vagy a közösség polarizációjához vezető folyamatok korrekciója valóban olyan munka, amelyet a Holdról nem biztos, hogy észrevesznek, mégis legalább annyira meghatározza a létezést szélesebb értelemben vett otthonunkban, mint a nemzetközi politikai térben betöltött szerepünk.
Biztos vagyok benne, hogy a nincstelenség, az egyenlőtlenségek és a társadalmi feszültségek felszámolásáért tett erőfeszítések miatt senki nem árulna politikust ábrázoló pólót, sem Szabadkán, sem itthon. Amennyiben Magyarország miniszterelnöke mégis hajlandó lenne végre kivételes képességeit ilyen és ezekhez hasonló nemes célok szolgálatába állítani, én hajlandó lennék csináltatni magamnak egy arcképével ellátott ruhadarabot.
A Hang.hu oldalon megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
