Azoknak, akik Magyarországon felléptek, felléptünk a hajléktalanság kriminalizációja ellen, nem sok közünk van a neoliberalizmushoz.
Publicisztika
Mi maradtunk, akik voltunk, egyszerűen csak nem a miniszterelnökhöz, hanem értékrendünkhöz maradtunk hűek.
Kis túlzással valóságos refeudalizáció zajlik az országban, a személyi függések rendszere mindinkább áthatja az egész társadalmat.
Úgy tűnik, az áprilisban elnyert kétharmados győzelem végleg elvette a Fidesz médiagépezetét irányító emberek józan ítélőképességét.
Amitől az elnök félhet, hogy a félidős választásokon a demokraták többségbe kerülnek.
Mi is történt 2015. február 6-án, illetve utána?
Vona Gábornak van esélye, hogy ő legyen a szélsőjobboldali, elaggott Orbán Viktor nyugatos, jobbközép alternatívája, akit ugyan dörmögve, de még talán TGM is elfogad.
Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk.
Vajon mit ért Tóta W. Árpád a modern politikából, mit ért a tömegkultúrából, ha még a szurkolást sem érti?
Ama nyolc szűk nyolc esztendőben, amit ellenzékben töltöttek el Orbánék, még pontosan tudták, mi fán terem a társadalmi igazságosság.
Azzal a szakképzetlen réteggel, amelyik jelenleg nem tud elhelyezkedni a piacon, azzal a termelő, értéket előállító cégek nem tudnak mit kezdeni.
Na itt meg az történt közben, hogy a tulajok gondoltak egy nagyot, és levitték a komplett staffot hétvégére az Adriához.
Szomorú, de erősebb választóvonal az, hogy ki miként ítéli meg Orbán Viktor politikáját annál, hogy kereszténynek vagy polgárnak vallja-e magát valaki.
Némi szomorkodás, bánatos múltba révedés, de rengeteg biztatás és remény is. Felállítottuk a Magyar Hang sátrát Kapolcson. S milyen jól tettük.
Vajon kinek volna jó, hogy megint csak két választási lehetőség maradjon: az Orbán-rendszer és a régi baloldal?