Lassan hét évtizede múlt, de még mindig emlékszem arra az úttörő dalra, amit az iskolában, alsó tagozatos koromban tanítottak nekünk, s nekem borzasztóan tetszett; hazaérve kiültem a szobaablakba, és fújtam olyan hangosan, hogy az egész utca hallotta: Széles úton lépdel egy úttörőcsapat / Az utca népe nézi, mint rendben elhalad... Nem akarok senkit tovább fárasztani a bugyuta szöveggel. Igen, azok a buzgó elvtársak, akik ezt akkortájt organizálták, nagyon is jól tudták, hogy a gyerekeket a lehető leghamarabb meg kell fertőzni az eszme legyőzhetetlenség-mítoszával, s ezt könnyen tanulható dalok és versek segítségével lehet a leghatásosabban elérni – mert hogy, mint említettem, öreg fejjel még én is jól emlékszem erre a dalra. Meg még néhányra.
Ugyanez vonatkozott a felnőtt korosztályra, akik a mozgalmi dalokat fújták lelkesen vagy kevésbé lelkesen, de kimaradni nem nagyon lehetett. Április 4. és május 1. tiszteletére százával születtek a legprimitívebb szövegű és fülbemászó dallamú alkotások, amiknek az volt a hihetetlen előnye – természetesen a hatalom szempontjából –, hogy nagyon gyorsan megtanulhatók voltak, s a fölvonulások alkalmából azonnal be is lehetett vetni őket. De ezek szóltak minden recsegő hangszóróból is, ha bármilyen közös megmozdulás történt, mondjuk valamelyik főelvtárs születésnapját ünnepeltük a zászlókkal és virágokkal földíszített főtéren, a tribünök előtt vonulva. (Csak közbevetve említem meg, talán nem mindenki tudja: a második világháború utáni első troli vonalat 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapján helyezték üzembe a 10-es villamos helyén, a Nagymező és a Király utcában; innen a trolivonalak immár hagyományos, 70-nel kezdődő számozása.) Szóval minden az elvtársak és az elvtársnők körül forgott – és ahogy ezt most leírom, hirtelen déjà vu érzésem támad, de inkább lapozzunk!
Természetesen mi, gyerekek, szinte semmit nem fogtunk föl a mozgalmi dalok szövegéből. Igaz, megkaptuk a fölvilágosítást a rothadó kapitalizmusról és a dicső szocializmusról egyaránt, de csak az utóbbival kapcsolatban lehettek közvetlen tapasztalataink. A szögesdróttól nyugatra lévő világról kizárólag annyi információnk lehetett, amit az állami rádió és az állami lapkiadók – természetesen más nem létezhetett – által kaphattunk. És kaptunk is bőségesen, a nap 24 órájában. (Istenem, megint ez a déjà vu érzés!) A gonosz kapitalistákról csak halvány elképzeléseink lehettek, olyasmik, hogy nagyon gazdagok, kegyetlenül kizsákmányolják a szegény, nyomorgó, dolgozó népet, és Dagobert bácsiként ülnek az aranyhegyek tetején.
Volt egy dal, amit mifelénk különösen kedveltek, s amit természetesen mi, gyerekek is megtanultunk, és ez nem volt más, mint a címben már említett Vörös Csepel. Nem tudom, ennek a keletkezési körülményei mennyire vannak benne a köztudatban – a mai fiatalok körében nyilván semennyire, ők már ezt a dalt sem ismerik. Nos, ennek a dalnak a szövegét Hidas Antal (1899-1980, eredeti neve: Spitzer Gyula) kommunista író, költő, műfordító írta 1931 szilveszterén Moszkvában, nem másnak, mint Kun Bélának a személyes fölkérésére. Hidas ekkor már második feleségével, Kun Ágnes műfordítóval, Kun Béla lányával élt együtt. A gond az volt, hogy a szöveget valami módon meg is kellett volna zenésíteni, a szokásos módon valami fülbemászó dallammal. Hidasnak jutott eszébe Ernst Busch: Roter Wedding című dala, aminek a dallama tökéletesen megfelelt erre a célra, ehhez született a Vörös Csepel szövege.
Szóval énekeltük lelkesen, holott soha életünkben nem láthattunk igazi burzsujt, pedig a dal így indult: „Még, még, még és még! A burzsujnak sohasem elég.” Vajon mi lehet az, amiből a burzsujnak sohasem elég? És most ugorjunk majdnem egy évszázadot: ugye, most már mindenki számára világos, mindenki testközelből megtapasztalhatja – nem kell mást tenni, mint átnézni a leggazdagabb magyarok névsorát –, hogy miből sohasem elég a burzsujoknak…
A dal így folytatódik: „Láss, láss, láss, már láss, Sorsod az elpusztulás!” Nahát! Ez is milyen ismerősen cseng! Igaz, mostanság nem feltétlenül kell elpusztulni, összecsomagolhatunk, és batyuval a hátunkon elmehetünk tőlünk nyugatabbra, ahol tárt karokkal várják a jó munkaerőt. Legalábbis egyelőre. És itthon ez sem lehet probléma, a helyünket fokozatosan feltöltik a glóbusz túlsó végéről importált, tökidegen identitású népekkel. (Ennyit jelenlegi vezetőinknek a magyarság iránti tiszteletéről.)
Ezután következik a dal szövegében az állapotfelmérés: „Az országnak harmada éhengebed, Az éhség, a szenny marja fel testedet, Éhhalálra ítélt ez a rend.” Valami ismét nagyon ismerősen cseng: igen, az ország harmada manapság is katasztrofális körülmények között, kritikán aluli minőségben étkezik – amit talán túlzás is étkezésnek nevezni. Fogyasztás szempontjából (is) sikerült az utolsó helyre tornászni magunkat az EU-ban. De a durva fordulat már a jelenkor produktuma. Igen, a lakosság másik harmada túlsúlyos, majd erre teszi föl a koronát az elhízott harmadik harmad. Nos, ez már korántsem a száz évvel ezelőtti állapotokról szól, hanem a szomorú, mai magyar valóságról: így éljük meg vonszolódó hétköznapjainkat!
Azt gondolom, a legstílszerűbben akkor zárom a soraimat, ha egyik legnagyobb költőnknek, a vátesz Ady Endrének egy mindenki által jól ismert versének első szakaszát idézem. Adynál jobban senki nem ismerte a magyar lelkületet és a sunyi mentalitást, amin az elmúlt száz esztendő során a jelek szerint szemernyit sem sikerült változtatnunk: „Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar.”
