Ági ősszel lesz 33 éves. Krisztusi kor, akár számvetésre is alkalmat adhatna. Ám ha Ági visszatekintene, kevés igazán boldog pillanatot találna. Amire biztosan emlékszik: anyja, apja, nagyszülei mind ittak. Sosem kérdezte, miért csinálják: otthon úgy tűnt, ez a világ rendje. Isten háta mögötti észak-magyarországi kisváros, mindent felzabáló szegénység, kilátástalan jövő, ugyan mi mást tehettek volna? Aztán az iskolai évek: épp, hogy befejezte a nyolc osztályt, jött a szerelem. „Én leszek a tánctanárod!” – súgta a fülébe Tibi. Sajnos túl későn derült ki, ez minden tudománya. Addigra már útban volt a kislány, így továbbtanulásról szó sem lehetett. De akkor Ági még reménykedett. Úgy tűnt, jobb élet vár rá, mint a testvéreire, akiket közben szüleik alkoholizmusa miatt állami gondozásba vettek. Első babáját 16 évesen szülte, ekkorra világossá vált, Tibi is az alkohol rabja. Nem csoda, ő is ugyanazokat a mintákat hozta. Olykor napokra eltűnt, majd részegen hazatántorgott, és pénzt követelt. – Honnan? – kérdezte kétségbeesve Ági. Az egyetlen bevétel a családi pótlék, ami ugyan gyarapodott, mert sorban születtek a gyerekek. De ki alkalmaz egy sokgyermekes, mégoly szorgalmas, csupán nyolc osztályt végzett asszonyt vagy egy szakképzetlen, alkoholista férfit? Ki fogja felkarolni a mélyszegénységben élő kilenc gyereket, akik nem tehetnek arról, hogy ide születtek?
Ági érzi a felelősséget, tudja, senkire nem számíthat, ő a kicsik egyetlen reménye. Ő nem választhatja az alkoholmámort a valóság elfedésére. Szociális hálóról soha nem hallott, ami rosszabb, nem is tapasztalta. Vasazik, a bérelt viskó udvarán egész évben gyűjti a limlomokat, amit télen majd eltüzelhetnek. Amikor beköszönt a hideg, egy ócska babakocsival az erdőt járja, rőzsét gyűjt gyújtósnak – ha messziről meg is látják, azt hihetik: csak egy asszony, aki a babáját tologatja. És igyekszik távol tartani magát Tibitől, sajnos kevés sikerrel. Pedig Tibi erőszakoskodik, olykor a gyerekek előtt, s ha azok anyjukat védenék, őket is bántja. Van már ügyük a gyámhivatalnál, van távoltartási végzés is, ám ha Tibi hazatér és fogadkozik, Ági gyakran megbocsát. Félne is kihívni a rendőröket, még szöget ütne a fejükben, micsoda körülmények közt él itt ennyi gyerek. Ági története nem légből kapott. Nevét megváltoztattam, lakóhelye sem derülhet ki, minden más úgy igaz, ahogy elhangzott. Itt él közöttünk, ebben az országban, 2024-ben. Abban az országban, ahol kormánypárti véleményvezérek szerint érdeklődés hiányában idén is elmarad a szegénység.
Ahol a megafonos influenszer azt hirdeti: ha tele a Tesco parkolója autóval, ő maga pedig alig talál szabad asztalt kedvenc éttermében, akkor itt bizony nagy a jólét. Szerencsés, (még) nem jött szembe vele a valóság. Ági valósága. A magyar szülők egyharmadának valósága, akik az Egyensúly Intézet idei szegénységkutatása szerint az elmúlt két évben nem ettek eleget, hogy gyereküket etetni tudják. Vagy a magyar háztartások közel kétharmadának valósága, ahol csak erőfeszítések árán képesek finanszírozni a mindennapi kiadásokat. Ők miben bízhatnak? A családi pótlék összege 16 éve változatlan, mára szinte jelképes, a Fidesz megnevezésre is méltatlan egyik képviselője szerint jó ez így, „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Európa szegényháza lettünk.
De Ági szerencsés csillagzat alatt született. Van egy segítője, Suha Ibolya személyében. Ibolya sok szegény ember utolsó reménye ma Magyarországon. Pedig ő maga a borsodi kilátástalanság elől Hollandiába menekült, ám nem tudta elfelejteni, akiket hátrahagyott. Az elmúlt 17 évben párjával, Mikivel együtt felépítették biztos nyugat-európai megélhetésüket: megtanulták a nyelvet, Miki gyárban dolgozik, Ibolya családoknál takarít, bejelentett állásban. Először csak az itthon maradt ismerősöknek hoztak a hazalátogatás idején ajándékokat, majd egyre több szegény kereste őket. Ruhát kértek, cipőt a gyereknek, ha lehet, tartós élelmiszert, némi játékot a kicsiknek. Ibolya nem ismer lehetetlent, létrehozott egy holland–magyar Facebook-csoportot „A szegénység nem bűn” címmel, és évek óta gyűjti a holland adományokat, amelyeket a legszegényebbeknek juttat el. Hazalátogatásaik során minden rászoruló családot személyesen is felkeresnek, így később már névre szólóan, a család igényeinek megfelelően küldi az adományokat.
Ági a szíve csücske. Az asszony, aki dacol a sokgenerációs alkoholista örökséggel, aki iskolába járatja gyerekeit, akit majd agyonnyom a mindennapok terhe. Aki több száz méterről, az utcai csapról hordja a vizet két kannában. És a gyerekek, akik okosak, értelmesek, csillogó tekintetűek. Ibolya holland adományokból származó ruhát, cipőt küld nekik, kifestőt, babát. De látja, mindez csak gyorssegély. Az anyának biztos otthonra lenne szüksége, ahol folyó víz, télen megfelelő fűtés van, ahol nem kell rettegni a főbérlő vagy a gyámhivatal szemétől. Ahol nem kell rettegni a rájuk törő Tibitől sem. Ibolya keresi a megoldást, gyűjtést tervez, ötleteket kutat. Társakat keres, akikkel összefogva meg tudnák törni egy nehéz sorsú család balsorsát, és segítenének otthont találni egy anyának és gyermekeinek. Vajon talál ilyen jó szándékú embereket?
Olvasna még Albert Enikő Akadálypálya sorozatából? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/26. számában jelent meg június 28-án.
