Mindig fájóan leegyszerűsítő gesztus egy olimpiai bajnokot a győzelmével azonosítani, Csollány Szilveszter 2000-ben, Sydney-ben bemutatott aranyérmes gyakorlata azonban jócskán túlmutat a diadal pillanatán – és túl a versengésen is. Amikor kézállásból keresztfüggésbe ereszkedett, a csarnok szinte felrobbant, a semleges ausztrál közönség (jó pár magyar nézővel kiegészülve természetesen) érdek nélkül tombolt a gyakorlat láttán: egyszerűen szép volt, amit láttak. A gyakorlat során a gyűrű meg sem rezzent, Csollány Szilveszter azonban a nyilvánvaló erő mellett olyan eleganciával és méltósággal hajtotta végre a mozdulatsort, hogy a verseny hirtelen elvesztette jelentőségét. Mindenki tudta, ki nyeri az aranyérmet, a látvány más szférába emelte a magyar sportolót, önmagáért, a szépségért vált érdekessé.
– Amint elindultam lefelé, és megláttam a talajt, biztos voltam benne, hogy én leszek az aranyérmes – idézte fel a leérkezés előtti pillanatot a Színes Sportnak adott interjújában. Több mint két évtizede azért a gyakorlatért dolgozott, és a mezőny egyik legidősebb tagjaként, túl a harmincon, Sydney-ben végre a dobogó tetejére állhatott.
Gyerekként a bátyját kísérve jutott el először tornaedzésre. – Tetszett, hogy sokat játszottak, fogócskáztak. Az alapgyakorlatokat később próbáltam otthon is gyakorolni, panelban laktunk, a szomszéd nem örült neki. Ami a bátyámnak az edző segítségével, az nekem egyedül is ment. Olyan dolgokat tudtam megcsinálni, amik később ledöbbentették az edzőt: például terpesz ülésből felnyomtam magam kézállásba – mesélte egy interjúban. – Kisgyermekként látszott, hogy a fizikai képességeim átlagon felüliek. Erősebb voltam, mint a többi gyerek, és tetszett, hogy gyorsabban meg tudom tanulni a gyakorlatokat.
1986-ban költözött Győrből Budapestre, és az Újpesti Dózsa versenyzője lett, három évvel később már a felnőttválogatott tagjaként készült, 1990-ben pedig megszerezte első érmét a felnőttmezőnyben: harmadik lett a Lausanne-i Európa-bajnokságon. A sikerek ellenére sem volt zökkenőmentes az indulása. – Nagyon rossz fiú voltam, amolyan fekete bárány, mert mindig elmondtam a véleményemet. Márpedig ha nem jó véleményt mondok az edzőkről vagy a szövetségről, hiába van igazam, akkor sincsen. Rengeteg energiát elpazaroltam ezekre a küzdelmekre, mert másokért is szót emeltem – foglalta össze az első évek harcait.
Küzdelmeinek meglett az eredménye: 1993-ban eltiltották és kizárták a válogatottból. Hiába volt az egyik legeredményesebb tornász, nem kapott lehetőséget itthon, így az Egyesült Államokba költözött, ahol egy St. Louis-i klubnál helyezkedett el. – Amerikában döbbentem rá, hogy ezt az egészet magamnak csinálom, és élvezem, hiszen sokkal jobb úgy edzeni, ha az ember nem szenved másokkal. A gondolkodásmódom ugyanaz maradt, annyiban viszont változtam, hogy nem beszéltem vissza – mondta.
1996-ban aztán a hazai szakma megdöbbenésére nyert egy világbajnoki ezüstérmet, majd az atlantai olimpián is második lett, a következő négy évben pedig ugyancsak sokszor szorult le a dobogó legtetejéről, de egy pillanatra sem adta fel, 2000 őszén úgy érkezett Sydney-be, hogy senki sem veheti el tőle az aranyat. Eltökéltsége egy szinte tökéletes produkcióban manifesztálódott, magasan a többiek előtt végzett – kívülről nézve –, a hihetetlen erőfeszítés ellenére is könnyedén lett olimpiai bajnok.
Két évvel később hazai közönség előtt Debrecenben a gyűjteményéből még hiányzó világbajnoki cím is összejött. – Következő hétvégén mentem egy világkupadöntőre is, bár sok kedvem nem volt hozzá, de nem tudtam az edzőmet lebeszélni róla. Harmadik lettem. A verseny után megbeszéltem az edzőmmel, hogy ezentúl akkor edzem, amikor akarok. Ott lett vége a pályafutásomnak – mesélte egy interjúban.
2003-as visszavonulása után, ahogy több helyen is megfogalmazta, egészen más élet kezdődött számára. – Kikerülsz a burokból, ott állsz az élet kellős közepén, szembesülsz a valósággal. Nagyon kevés olyan versenyző akad odahaza, aki sikeresen átvészeli ezt, főleg azoknak sikerül, akiknek megvan a továbblépéshez szükséges kapcsolatrendszerük. Én ilyennel nem rendelkeztem – fogalmazott az Indexnek 2013-ban. – A versenyzést abbahagyva villámgyorsan elfelejtettek bennünket. Amíg naponta edzel, amíg tűröd a fájdalmat, amíg szállítod az eredményeket, addig veregetik a vállad, de amint ennek vége, magadra vagy utalva – tette hozzá.
Megfelelő kapcsolatok hiányában, ahogy többször mesélte, „sokféle munkába belekóstolt”, dolgozott csaposként, testnevelőtanárként és önkormányzati alkalmazottként is, majd külföldre költözött családjával, feleségével és két lányukkal (korábbi házasságából is született egy lánya). – Izlandon, Svájcban, Ausztriában is dolgoztam, de a legfontosabb mindig az volt, mi a legjobb a családnak, hol érezzük magunkat otthon. Svájcban nagyon jó klubnál voltam, szerettem, de a honvágy hazahozott bennünket. Aki nem tudja elviselni a honvágyat, lehet bármilyen nagyszerű környezetben, hazakívánkozik – mondta.
Itthon azonban egészen más körülményekkel találkozott: soproni edzősködése keserű véget ért, mert bár nagyon sok kisgyerek járt hozzá, nézeteltérések miatt kirúgták a klubtól. – Egy régi kifejezéssel élve háztartásbeli lettem – jellemezte helyzetét 2017-ben: „Rám a takarítás, a főzés, a bevásárlás marad, na meg az, hogy a gyermekeimet vigyem ide-oda. Régen rájöttem arra, hogy a család nyugalma bárminél többet ér.” Nem hagyott azonban kétséget a kényszerpálya kínálta lehetőségek kapcsán: „Tudtam, hogy szeretnék edzősködni, de ezt a lehetőséget itthon nem kaptam meg” – fogalmazott egyik utolsó interjújában, tavaly júliusban az Egy.hu-nak.
Sopronban élve Kismartonban dolgozott egy osztrák klubnál, emellett külsős szakoktatóként tevékenykedett az ELTE szombathelyi sportközpontjában, egy helyi táncegyesületben pedig talajakrobatikát tanított. – Semmi kapcsolatom nincs a hazai sportélettel – hangsúlyozta. A Magyar Nemzet tavaly november 23-án kereste meg egy interjú ügyében Csollány Szilvesztert, aki türelmet kért, mert, mint mondta, gyengélkedik, egy hétre rá a kórházból írt sms-t a lapnak, később pedig már nem tudták elérni. Ekkor látott napvilágot a hír, hogy a sportoló koronavírus-fertőzéssel, súlyos állapotban fekszik, lélegeztetőgépre került. Több mint ötven napig kezelték az intenzív osztályon, szervezete január 24-én adta fel a küzdelmet.
2020-ban, az ötvenedik születésnapja alkalmából készült portréban a versenyzői és az azt követő életét összehasonlítva úgy fogalmazott: „Mindkét időszakban önmagamért kellett megküzdenem, ingyen nem adtak semmit. A sport, a torna világa jóval kiszámíthatóbb, az elmúlt csaknem húsz év sokkal nehezebb volt.” A kerek évforduló apropóján azt is elárulta, hogy az olimpiai aranyat érő gyakorlatából már csak a keresztfüggést tudná megcsinálni. – A gyűrűre fel tudok menni, tudok csinálni egy-két dolgot, de szerintem a serdülő másodosztályú gyerekek megvernének most. Húsz éve nem edzettem keményen gyűrűn, esélyem sincs, meg őszintén szólva, annyira nem is vágyom rá.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg, január 28-án.
