Magyarország ma, a negyedik Orbán-kormány alatt sokkal inkább egy következmények nélküli ország, mint amennyire a kilencvenes évek derekán volt.
LCs
Az egyház kétezer éves, nem szorul rá a politika gyámolítására – mondja interjúnkban az Angyalföldön szolgáló plébános.
Hol húzódik a határvonal a politikai-hatalmi téboly passzív szemtanúja és aktív cinkosa között? Ezt a kérdést boncolgatja Jeroen Olyslaegers új könyvében. Interjú.
Ha a pártelitek nem is, a kormányellenes szavazó még komolyan veheti a küszöbünkön toporgó választást. Nem mindegy ugyanis, mekkora fölénnyel nyer a Fidesz.
A volt miniszterelnök fiatal ember, és most életjelet adott magáról. Ennyi pedig éppen elég a találgatásokhoz.
Annak az országos eufóriának a nyomát sem érezni, ami az 1981-es, ’92-es vagy akár a 2004-es bajnoki diadalokat kísérte.
Mintha a kultúrák konfliktusa valóban szándék volna. Kormányzati szándék.
Nagy László valahol az északi fronton harcolt a Monarchia hadseregében, majd orosz fogságba esett. Ezzel indult el majd hét évig tartó hadifogolyléte, amelynek során megjárta Oroszországot, Ázsiát és a Távol-Keletet.
Míg Nyugat-Európa egykor török vagy arab, addig mi most távol-keleti és ukrán vendégmunkásokkal próbáljuk – persze nem nagy dobra verve – enyhíteni a munkaerőhiányt.
Az Egy utca Arnhemben nagyon átélhető, nagyon életszagú tudósítás arról, mi történt a második világháborúban.
A „kultúrharcot” provokáló kormánypárt még ott is ellentétet gerjeszt, ahol csaknem teljes a pártok és a polgárok egyetértése, lényegében egyetlen személyt tekintve a nemzeti értékek és érdekek kizárólagos képviselőjének.
Orbán Viktor itthon nyerésre áll, de Európában nem. S ha május 26-án, az EP-választáson nem jön a felmentő sereg, ez az állapot halálos veszedelem számára.