Elöljáróban figyelmeztetem az erre érzékenyeket: szimbolikus írás következik a szimbólumok természetéről, s látám, hogy ez meta dolog, tovább megyek, egy jó téli fröccs mellé kellemesen ízlelgethető bölcsész-szófacsarás – tarts hát velem, Nyájas Olvasó, alkalmasint pörgessük is meg egy picit, az első bekezdésnek majdnem vége, mégis alig történt valami.
A pandémiás régmúlt távolába vesző 2020 októberében megesett egy nyilatkozat; nem volt akkor kiemelten fontos vagy érdekes esemény, mégis azóta is úton-útfélen eszembe jut. Vidnyánszky Attila – akinek esetleg még be kellene mutatni, ő a magyar színházművészet (legalábbis a bármiféle anyagi lehetőséggel rendelkező teátrumi világ) teljhatalmú atyaúristene – a fent jelzett évben azt találta mondani, hogy egy EU-s videokonferencián a testület csak harmadjára tudta meghallgatni szerény személyét az akkor rendkívül kurrens SZFE-ügyben. Mivel sajnos nem volt bekapcsolva a mikrofonja, és eme apró technikai gikszer okán nem lehetett hallani a hangját.
Képzeljük magunk elé: magyarázott tehát (lenémítva) ez a mentés szent a kontinens-áruló, kokainista brüsszeli kurafiknak, bocsánat, uraknak és hölgyeknek, de ők nem hallották. Nem hallották! Van ilyen, mondhatnánk ugyanazon elnéző mosoly kíséretében, mint amikor a nagyanyó Krisztussal, Zámbó Jimmyvel és fürgén táncoló virágokkal súlyosbított, pixeles gif-giccset tesz közzé a közösségi oldalán, minden Ádám ismerősének boldog névnapot kívánva. Az Egyetlen Nemzeti Érzelmű Színházigazgató azonban önérzetesen azt nyilatkozta a bakiról, hogy ennek bizony szimbolikus vetülete vagyon. Őt és az ő elnyomott helyzetét képezi le, egy rendkívül összetett és azonosítható értelmezési térben.
Kuncogtató egyetértést szül, hogy szerintem is szimbolikus jelentősége volt az esetnek, csak nem pont úgy, ahogyan az államilag független színházcsinálás matyómintás oligarchája kommunikálni próbálta. Ő nyilván arra célzott, hogy a kétharmaddal kormányzó, állami pénzt pártkasszába tuszkoló Fidesz embereként még mindig ellenszélben kiáltja pusztába a szót, hányja falra a borsót, a libernyák háttérhatalom azonban csak azért sem hajlandó meghallani igaz szavait. (A mából visszatekintve ne feledjük: ez ugyanaz az alak, aki a nyílt egyetemrombolás óta is ideológiai átnevelésről, erkölcsi gerincműtétekről beszél, valamint egyértelműen kijelentette, hogy állandóan telefonálgatnia kell a Nemzeti Színház színészeinek filmekben történő szerepeltetése érdekében – milyen jól teszi, még nem lendült át az a bizonyos inga, áh, dehogy, valamint ez tökre méltóságteljes is.)
A Nemzeti Színházként ismert, kissé tán bőkezűen dotált, ám szerencsére nézők tucatjai által látogatott intézmény megalázóan mellőzött, nagymagyar vezetőjének helyzetértékelésével szemben én már akkor is úgy éreztem, hogy a kínos helyzet egészen mást jelképez. Nevezetesen: hősünket egy rakás ember meghallgatta volna, ám sajnos nem sikerült, mert nem ért eléggé a saját számítógépéhez, és nem nyomta be a mikrofonját – olyan kommunikációt folytatott tehát, amelynek nem ez a helyes módja, aztán megsértődött, hogy ellehetetlenítik. Hiszen gyűlöli őt a háttérhatalom, meg a szakma, meg a közönség, és a gonosz nemzetrontók zsoldjában álló, gyilkos hörgéssel megszűnő független színházak és társulatok is csupán azért ugatnak feléje, mert itt balliberális fölény van, kérem.
Neki ne mondja senki, hogy azért készültek (lassan indokolt a múlt idő) például Budapesten pár tízezer forintból értékes, innovatív, közösségformáló erővel bíró színházi előadások mindenféle helyeken, mert létezik még önmagáért küzdő művészi ambíció, hovatovább aktuálpolitikai hátszelet elutasító krédó ezen a világon. Nem, hanem a Soros miatt. Miatta mondják rá a csúnya dolgokat ezek a rohadék értelmiségiek, és miatta nem hallgatják meg, amikor szervilis hevületében nem kapcsolja be a mikrofont.
Belefáradtam a keserű iróniába, és valószínűsíthetően e sorok olvasója is. Lényegileg: amit Vidnyánszky 2020 októberében mondott, ez a totálisan félreértelmezett, arrogáns, a valóság talajáról elrugaszkodott, ügyetlenül védekező és olcsó allegóriákkal operáló magyarázat, tehát ez a nagybetűs Lózung napjainkban is itt van velünk. Itt van minden alkalommal, amikor 2022 Magyarországán egy közpénzből kitömött, színvonaltalan Megafonos vagy Pesti Tévés azt mondja, ő Luke Skywalker a balliberális Birodalommal szemben. Itt van, amikor úgy tesznek, mintha szent dühbe gurulnának annak tízezred-részéért, amit a kormány napi szinten, gúnyos vigyorral az arcán művel.
Itt van, amikor a milliárdokból terjesztett, ostobenkó üzeneteikre egyes – többnyire tán 70 év alatti – polgárok nem automatikusan vevők. Azt hablatyolják, hogy a mocsok Nyugat van itt velünk, ezzel szemben az igazság az, hogy a saját, be nem kapcsolt mikrofonjuk csöndje van itt, az kong a kisajátított kulturális játszóterükön. Akkor is, amikor a kettős mércéből hármas, majd négyes, esetleg – igazán profik esetében – ötös mérce lesz. És akkor is, amikor Orbán Viktor kisembert játszik, amikor Szijjártó Péter külügyminiszter szerint Kis Grófo a legnagyobb magyar művész, amikor Németh Szilárd pacalt rottyant, amikor verőemberek és sértett káderek diktálják a kulturális jóízlést.
Nem lehet, hogy egyszerűen csak nincs bekapcsolva a mikrofon? Milyen szép, hogy a szimbólumok mindannyiunknak mást-mást jelentenek.
