Nagyjából egy hete vagyok fönn a legnagyobbnak mondott közösségi oldalon. A szomszédasszonyom óvott ugyan, mondván, egy kollektív pöcegödörbe fogok pottyanni, ahová mindenki gátlástalanul belehányja a lelki nyomorát, és úgy hiszi, hogy ettől majd megkönnyebbül. Arra is figyelmeztetett, bármennyire is óvatos vagyok, össze fogok kenődni. Ennek ellenére lépnem kellett, mert alapító tagja vagyok egy művészeti csoportnak, ahol a tagok ennek a közösségi oldalnak a levelező részlegén – nem tudom másképp megfogalmazni – egy zárt csoportban tartanak egymással rendszeres kapcsolatot. Jönnek-mennek a hírek, a fontos információk, és én ebből eddig, a helyzetemből adódóan mindig kimaradtam. Na jó, nem mindig, mert jótét lelkek a lényeges dolgokat elküldték nekem ímélben, de a jótét lelkektől sem várható el, hogy a nap minden percében azzal foglalkozzanak, hogy én ne maradjak ki semmiből. Így aztán előfordult, hogy kimaradtam.
Először kísérletet tettem arra, hogy csak ennek az üzenetváltó csoportnak legyek a tagja. Pontosabban a lányom tett kísérletet, mert a kezdetekkor tök béna voltam az egészhez, de elég hamar kiderült, hogy nincs mese, föl kell lépnem a közösségi színtérre is, ha naprakészen akarok üzenetet váltani a többiekkel; a kapcsolattartásnak ez a formája önállóan nem működik. Ekkor következett, hogy sok év múltán beadtam a derekam, és napjaink varázsszavának megfelelően regisztráltam. Ezután következett a döbbenet, de rögtön hozzá kell tennem: a direkt módon történő tapasztalást nem helyettesítheti semmi. Át kell esni a tűzkeresztségen, mert különben sejtésünk sem lehet a sivár valóságról.
Igen, először engem is elkapott a gépszíj. Ismerősöket kerestem, akik aztán visszaigazoltak, ez eddig rendben is van. Az viszont már sokkal kevésbé, hogy egy idő után zúdult rám azoknak az áradata, akik engem szerettek volna betudni az ő ismeretségi körükbe. Legtöbbjükről halvány fogalmam nem volt, ki lehet, életemben nem hallottam még a nevüket sem. Próbáltam a közös ismerősökből következtetni, kevés sikerrel. Aztán azt vettem észre, pár nap alatt már kilencven fölött járt az ismerőseim száma. Ez természetesen mind semmi azokhoz képest, akik már jóval ezer(!) fölött járnak. Uramatyám, gondoltam, ez valami gyűjtő-nyomuló verseny? Attól érzi valaki jobban és többnek magát, ha eldicsekedhet vele, hány ismerőst(?) mondhat magáénak? És hány ismerősétől kapja nap mint nap a visszajelzéseket? Ezt szánalmasnak éreztem, s rögtön behúztam a féket: száz fölé nem megyek. Ha valaki mégis jelentkezik, és fontosnak gondolom, akkor a tőlem legtávolabb esőt törlöm. Most 97-nél tartok, de ezt is soknak érzem. Lesz ez még kevesebb!
A bejegyzések? Hömpölyög a reklám és dől a primitív baromság. Néha nem hiszek a szememnek. De még jobban megdöbbentenek az egybites, helyesírási hibáktól hemzsegő, szóértéssel nem rendelkező, amúgy lelkes hozzászólások. Soha nem hittem volna, hogy az emberek ennyire fantáziátlanok, aminek következtében szavak helyett (vagy híján) inkább egy kis álló vagy mozgó figurát nyomnak oda véleményként. Ezzel le is van tudva a belső igényük a kapcsolattartásra vonatkozóan. Mennyi negatív energia sűrűsödik egy ilyen közegbe? És mennyit rombol ez az emberi lelkeken? Mesteri módon megalkotott zsákutca. Tudom, a régi, gyakorlott fentlévők csak mosolyognak rajtam, meg azon, hogy még képes vagyok ilyesmin bosszankodni, de elismerem, ez a kezdők gyakorlatlansága. Nyilván előbb-utóbb én is kellő módon belefásulok majd, bár lehet, azt már nem várom meg, és az ismerősök létszámának fokozatos visszaépítése után, ha ötven alá érek, akkor game over.
Egyelőre még van bennem valami naiv lelkesedés, ennek nyomán az oldalamra megkísérlek jópofa, könnyen olvasható és érthető, mégis tanulságos írásokat/képeket föltenni. Egy kicsit fölrázni ezt a belefásult és érdektelenségbe süllyedt, gombnyomogató társaságot. Most még persze nem tartok ott, hogy bármiféle eredményről is be tudnék számolni. A szkeptikusok szerint erre később sem fog sor kerülni – már sejtem, hogy nekik lesz igazuk. Néhány helyeslő visszajelzést kapok ugyan, de ezek 99 százaléka egy, már fentebb említett figurácska: tetszik, nem tetszik, szörnyű, ragyogó, hurrá! tapsikoljunk! – mindenki ismeri ezeket. Ennyi telik tőlünk?
Még ott tartok, fölhúzom magam azon, hogy valaki azt írja be: úgy alszok mint a mormolta – igen, így, szó szerint. Ilyenkor nem bírom ki, hogy finoman ne figyelmeztessem az illetőt a magyar nyelv tiszteletére, az ikes igék helyes használatára, meg hát, ugye, milyen állat is az a mormolta? Gondolom, mindenki tudja, ilyenkor mit kapok válaszul: én vagyok a bunkó, nem ő, aki meggyalázza a magyar nyelvet, és még büszke is rá. Elég volt ez a rövid időszak ahhoz, hogy megmutatkozzon számomra társadalmunk egy elkeserítő és kiábrándító oldala. Az a lényeg, hogy ott legyen a nevem, hogy odabiggyesszek valamit, ez kielégíti a lelki igényeimet, ezzel már vagyok valaki, és mindez baromi jó, mert az égvilágon semmi fáradsággal nem jár, csak néhány gombnyomás, és megmaradhatok a magam primitív buborékában – meg amúgy is hagyjon békén mindenki, le van szarva az egész világ!
Igen, tudom, most jön a másik oldal, aki azt mondja, rajtam múlik, hogy miként használom ezt a fórumot. Teljes mértékben igazuk van. Mert elképesztő mennyiségű értelmes és okos, progresszív írást, kritikai megjegyzést, hozzászólást, reakciót is lehet találni/olvasni. Igaz, nehéz eligazodni ebben a végeláthatatlan áradatban, de nem lehetetlen. Sorban kapom az ötleteket, kiknek az oldalára érdemes ellátogatni, és ott garantált a minőség – persze, ezzel kapcsolatban már nekem is vannak elképzeléseim: kedvenc írók, politikusok (nem sok van), tudós elmék. Ugyanez vonatkozik a médiumokra is. Szóval fog ez menni, és ismét hozzá kell tennem, egyáltalán nem bánom, hogy azon a bűzös mocsáron is át kell verekednem magam. Föntről nem látni, hogy mi van lent, és ez természetesen fordítva is igaz. Van átjárás? Vagy inkább: átlátás-áthallás? Talán igen. Nagyon jót tenne mindenkinek.
A fentebb elmesélt kalandom sok mindenben a segítségemre van. Leginkább abban, hogy már nem csodálkozom annyira jelen állapotainkon, érzelemmentesen tudomásul veszem, hogy 2023-ra milyen körülmények közé tornászta le magát a magyarság itt, a Kárpát-medencében. Az eredmény mindnyájunk számára látható. Nem mintha ez vigasz lenne számomra, sőt! De legalább azt sikerül megértenem, hogy mindez miért történhetett – s legyen ez az első lépés ahhoz, hogy ez a trend végre megforduljon, s megtegyük az első lépést ismét fölfelé.
