Egy kérdés motoszkál bennem már évek óta, de sehol sem találom rá a választ. Illetve bizonyos helyeken fölvetődik ez a probléma, de többnyire csak tanulmányokban, tudományos dolgozatokban, holott minden gondolkodó embert bizonyára ugyanúgy foglalkoztat, mint jómagamat. Amikor mindezt megfogalmazom, olyan érzésem támad, hogy eretnek gondolatokat vetek papírra, s majd rám zúdul a népharag, ha kiderül rólam, hogy mi jár a fejemben. Mert ez a téma szembemegy valamiféle belénk rögződött felfogással, belénk nevelt erkölcsi hozzáállással, s tisztában vagyok vele, hogy ha mindezt valaki egyszerűen csak megkérdőjelezi, az jó ember nem lehet.
Ezen nekifutás után nézzük, miről van szó! Köztudott dolog, hogy fogy a magyar. Az állam ezen népességfogyás ellen hozott és agyonreklámozott intézkedései ellenére – ha csak a számszerű adatokat nézem – évente eltűnik Magyarország térképéről egy közepes méretű város. Gondoljunk bele, hogy jövőre nincs Baja, a következő évben Esztergom, majd rá egy évre Gyöngyös, Tata, Jászberény… és sorolhatnám. Ez mindenkinek a tudatában legalábbis negatív folyamatként definiálódik, de sokan vannak, akik katasztrófaként élik meg. Az egyik oka ennek a belénk nevelt nemzeti öntudat, a büszkeség amiatt, ami eddig történt és manapság történik velünk itt, a Kárpát-medencében. Erről könyvtárnyi anyagot találhatunk, ha ilyen módon közelítjük meg ezt a kérdést. De lehet (szabad?) más módon is megnyilatkozni erről? Gondolkodhatunk globálisan, empirikus módszereket figyelembe véve is?
A huszadik század első évtizedeiben, elsősorban Trianon után még olyan nézetek is népszerűek voltak – főleg a keresztény vallások által befolyásoltak körében –, hogy egy igaz, magyar családban négy gyermek „kötelező”: egy az apáé, egy az anyáé, egy a magyar hazáé és egy az egyházé. Ha esetleg négynél is több van, akkor mindenki boldogan mosolyog. (Csak az nem, akinek el kell tartani, föl kell nevelni őket, de ez már csak az én cinizmusom.) Amikor ezt olvastam, elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lenne most velünk, ha tízmillió helyett húszmillióan szoronganánk ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, miközben a klímaváltozás miatt az ország eltartóképessége rohamosan csökken, a folyók elapadnak, az Alföld, az ország éléskamrája lassan aszályos rónává válik. Magyarország – mint ahogy az egész glóbusz – lehetőségei adottak, és nem tágíthatók, nem bővíthetők; a földrajzi adatok száraz tények, s bár az eltartóképesség a technológia fejlődésével kétségtelenül javítható, de ennek van egy felső határa. És utána?
Ez a veszély itt, Magyarhonban egyelőre nem fenyeget bennünket, mert mint fentebb említettem, fogy a magyar. Olvastam „vészjósló” előrejelzéseket, hogy néhány évtized elteltével akár 8 millióra is csökkenhet a népesség. Bennem ilyenkor fölmerül a kérdés: És akkor mi van? Ha csak erre vagyunk képesek, ezt tudjuk produkálni… A szlovákok öt és fél millióan, a horvátok négymillióan, a sógorok kilencmillióan egész jól elvannak – hogy csak a közvetlen szomszédokat említsem. Persze, értem én: a tudatunk mélyén az van, hogy a nagyobb népesség nagyobb erőt képvisel, nagyobb esélyt a fennmaradásra, a túlélésre – de ez a tudatalatti ösztönző erő a jelek szerint manapság már egyre inkább aktualitását veszti.
Ne gondoljuk, hogy ez újkeletű probléma, bár azon meglepődhetünk, hogy Thomas Malthus anglikán pap, demográfus a Tanulmány a népesedés törvényéről című művében már 1798-ban(!) foglalkozott ezzel a kérdéssel, holott akkor a Föld lakossága még csak 900 millió volt, szemben a mai 7800 millióval. Malthus szerint az élelmiszertermelés lineárisan növekszik, de ugyanezzel párhuzamosan a bolygónk lakosságának a növekedése exponenciális, ami egyszerűbben megfogalmazva azt jelenti, hogy egységnyi élelmiszert, mondjuk 1 kg kenyeret egyre több ember között kell szétosztani.
Tágítsuk a kört, nézzük ezt a kérdést az egész bolygó viszonylatában! Kutatók százai megírták már azt a tényt, hogy természetesen a Föld eltartóképességének is van egy felső határa. Ha ezt elérjük – s lehet, hogy ez már meg is történt –, akkor valami gyökeres változásnak kell beindulnia, ami nem feltétlenül jelent jót az emberiség számára. Nézzük ismét a puszta tényeket, s kezdjük rögtön néhány nagyon kirívó adattal! Az 1980-as esztendőben Afrika és Európa lakossága majdnem azonos volt: Afrikában 475 millióan, Európában 485 millióan éltek. Mi történt az elmúlt negyven esztendőben? Valami egészen brutális, és objektív érvekkel nehezen magyarázható eseménysor: Európa lakossága 2020-ig 38 millióval gyarapodott (ez 8 százalékos növekedést jelent), ugyanakkor Afrika lakossága megháromszorozódott (1,468 milliárd), vagyis 300 százalékos növekedés történt. Ezek olyan döbbenetes adatok, hogy fölfogni sem vagyunk képesek, épp ezért igyekezünk ezeket figyelmen kívül hagyni. Mint a gyerekek: ha nem gondolunk rá, akkor nincs is. Pedig ez az objektív valóság.
Hogy mindennek mi az oka, azt a társadalmakat kutató szakemberek már sokféle szemszögből megvizsgálták, én nem értek hozzá. Laikus módon mindössze annyi jut eszembe, hogy az úgynevezett technikai/kulturális fejlődés nem igazán inspirálja az emberiség létszámának gyarapodását – és most finoman fogalmaztam. Itt merül föl bennem az a korábban már említett, eretnek kérdés: vajon ez feltétlenül probléma? És ha igen, akkor kinek és miért?
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
