Reggel nyolckor kopogtatunk Tankilevics ajtaján! – ígéri elszántan Győri Gábor, a Dunaferr DV. Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnöke. Aztán leteszi a telefont, de már jön is a következő hívás. A Vasas szakszervezet és a dunaújvárosi Dunaferr acélgyár dolgozói pont úgy telefonálnak ide-oda a hónap elején, mint egy hónappal azelőtt. Októberben is a fizetési dátum előtt néhány nappal derült ki, hogy nem kapja meg időben a bérét a Dunaferr 4400 alkalmazottja, akiknek nagyjából a fele tagja a Vasas szakszervezetnek. A nehezen átlátható, orosz tulajdonosi hátterű dunaújvárosi acélipari vállalat – amelynek főrészvényese az orosz állami Vnyesekonombank – azt jelezte a munkavállalóknak: a bérükből ismét csak nettó 200 ezer forintot fog tudni időben kifizetni. A fennmaradó rész kifizetését ezúttal még későbbi határidővel, november 27-ig vállalta a cég.
A távolabbi kilátásokról azonban sem akkor, sem most nem közöltek információt sem a szakszervezettel, sem a munkavállalókkal. Csak egy levelet kapnak, amelyben az alacsony termelési szintre hivatkozva megértést és belátást kérnek. Jevgenyij Tankilevicsnek, aki jelenleg „legfőbb – és általános vezérigazgató-helyettes”, szeptember 30-án járt le a cégvezetői megbízatása, ekkor kellett volna igazgatósági tagokat és felügyelőbizottságot kinevezni a cég élére, a közgyűlés azonban elmaradt.
Így maga a szakszervezet is tudja: a kopogtatás nem hozhat végső megoldást, hiszen hivatalosan jelenleg nem is tudják az érdekvédők, kivel kellene tárgyalniuk, hiába bukkan fel Jevgenyij Tankilevics személyesen is az irodájában, amely a Dunaferr szocialista realista bejárati épülettömbjében kapott helyet. Győri Gábor nem igazán tudja elképzelni, hogyan fogja a cég kifizetni a decemberi bért, amikor ahhoz ráadásul 119 ezer forint „pulykapénz” is jár – amit a megszűnt Erzsébet-utalvány helyett alkudtak ki a munkavállalóknak –, ráadásul november vége lesz, mire az októberi bért kifizetik.
– Hogyan teremtik majd elő kis idővel utána a decemberi béreket? És vajon egyben, vagy részletekben? – merül fel a kérdés. Győri is csak találgatni tud, pedig, mint a szakszervezet lépten-nyomon hangsúlyozza: az elmaradt bérfizetés a Munka törvénykönyvébe ütközik. A Dunaferr–Vasas több levélben fordult a cégvezetéshez augusztus óta, de sem velük nem tárgyaltak egyelőre, sem munkásgyűlést nem hívtak össze. A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Vasas országos elnöksége által írt levelekre sem reagáltak.
54 év az átlagéletkor
Három óra tájt a gyár bejárata körül nincs sok látnivaló, magát a Dunai Vasmű feliratú, monumentális homlokzati épületet és Tankilevics irodája sztálinbarokk erkélyét kivéve. A következő műszak csak este tízkor végez. A két Dunaferrnél dolgozó munkavállaló, akivel végül sikerül leegyeztetni egy találkozót, csak név nélkül hajlandó beszélni arról, hogy látják a cég helyzetét. Péter (nevét megváltoztattuk), több mint 15 éve dolgozik a Dunaferrnél, Róbert (akinek szintén nem ez a valódi neve) pedig negyvenöt. Mindketten egyetértenek abban, hogy a cég sokáig jó vállalatnak számított, ahol anyagilag és erkölcsileg is megbecsülték a munkavállalókat, akik emiatt nem csak a saját, hanem sokszor a gyerekeik jövőjét is a Dunaferrben látták. Jórészt az évtizedek óta itt dolgozó idősebb generáció nevelte fel azokat a fiatalokat, akik ma itt dolgoznak. Péter és Róbert szerint már most is túl kevesen. Magyarország egyetlen, integrált acélgyártással foglalkozó vállalatánál az átlagéletkor a szakszervezet adatai szerint is 54 év.
– Olyan szakmákra, mint az öntész vagy a kohász, Magyarországon ma már nem is képeznek embert. Már most, a Ratkó-unokák nyugdíjazása után is kevesen lennénk, ha teljes kapacitáson működne a gyár – mondja Róbert. Péter kevesli az utánpótlást, szerinte nem nagyon akarnak ide szerződni az emberek, nem olyan vonzó már a Dunaferr. Az itt dolgozók szerinte már a bérfizetés akadozása előtt is kezdtek belefáradni az állandó alkudozásba, ami a béren kívüli juttatásokról szólt. Ezek a fizetés 30–40 százalékát teszik ki: többek közt a Munka törvénykönyvét meghaladó műszakpótlék és túlórapótlék és a nyári „szabadságos” 13. havi bér miatt tud a Dunaferr összességében valamivel magasabb jövedelmet kínálni, mint a környék más munkaadói.
A szakszervezettel kötött kollektív szerződést augusztusban felmondta a vállalat, de a felmondási idő fél év, így februárig fizetnie kell a cégnek ezeket a juttatásokat is. Péter és Róbert úgy véli, hogy ha ezek elmaradnának, nem érné meg itt dolgozni, de a bizonytalanság egyébként is felőrli az idegeiket: nem látják, hogy a cégvezetésnek mi a terve. Azt a lehetőséget sem zárják ki, hogy néhány év múlva lehúzza a Dunaferr a rolót. Péter néha azon gondolkodik, hogy érdemes-e még éveket várni, aztán egy esetleges összeomlás után akkor kezdeni bele valami újba, amikor már betöltötte az ötvenet. Róbert pedig azon, hogy mennyi esélye lenne a munkaerőpiacon egy-két évvel a nyugdíj előtt.
Lenne kereslet
A Dunaferr válsága első pillantásra is sajátos, mert nem az a helyzet, ami válsághelyzetben mindig, hogy nincs megrendelés, és hegyekben áll az alapanyag, hanem a fordítottja: lenne kereslet, csak alapanyag híján nem tudnak termelni.
Molnár László, a Dunaferr-Vasas elnöke szerint sem jár a termelés a csúcson. – Rendeléseink lennének bőven, most az alapanyagárak és az eladási árak is jók, mégis legfeljebb alaphangon termelünk – mondja a helyi szervezet vezetője. A Dunaferr az alapanyag beszállítás nehézségeivel, rajtuk kívül álló akadályoztatásával indokolta azt, hogy az elmúlt hónapban a termelési szint tovább csökkent. Molnár László elmondása szerint viszont a szakszervezetnél attól tartanak: az alapanyag-beszerzés akadozása is a vállalat pénzügyi helyzetével függ össze.
A Dunaferr vezetése és a szakszervezet között az elmúlt időszakban feszültté vált a viszony, a cég a kollektív szerződés felmondását azzal indokolta, hogy nem lehet tárgyalni az érdekképviselettel, mert az elszakadt a valóságtól, és nem akarja figyelembe venni, hogy válsághelyzet alakult ki a koronavírus-járvány miatt, helyette csökönyösen ragaszkodik a korábban kialkudott juttatásokhoz, kioktatja a menedzsmentet, és eltorzítva juttatta el a munkavállalókhoz az információkat. Öt hónapja, idén májusban ennél még sokkal jobb véleménnyel volt a szakszervezetről a cégvezető. Jevgenyij Tankilevics akkor azt nyilatkozta az Indexnek: „Senki nem akarja bedönteni a Dunaferrt, sőt, a szakszervezet lenne az utolsó ebben. Így mindig találunk kompromisszumot.”
Molnár László elmondása szerint a 2008-2009-es gazdasági válságot is együttműködve tudta kezelni a szakszervezet és a cég, amelynek akkor még más menedzsmentje volt, és most is az akkori, nyílt kommunikációt hiányolják elsősorban: „Az akkori vezérigazgató kiállt a munkavállalók elé, és elmondta, mit kell tenni annak érdekében, hogy túléljük a válságot. Megállapodtunk vele, meghúztuk a nadrágszíjat, és amikor túléltük a válságot, utólag végrehajtották az elmaradt bérfejlesztéseket. Akkor látták is a munkavállalók, hogy azért nem termelünk, mert nincs rendelés, leállt a gazdaság. Ehhez képest a mostani menedzsment állandóan mindennek az átütemezését kéri, miközben a munkavállalók azt tapasztalják, hogy van megrendelés, de nincs alapanyag.”
Lennének kormányzati feladatok is
László Zoltán, a Vasas országos alelnöke szerint továbbra is az a cél, hogy újra partneri viszony alakuljon ki a munkáltató és a szakszervezet között, ehhez viszont az kellene, hogy világos legyen, ki jogosult a cég részéről tárgyalásra és megállapodásra. A munkáltató köteles tárgyalni a szakszervezettel abban az esetben, ha felmondja a kollektív szerződést, újat azonban nem köteles kötni. Ha nem sikerül megállapodni a kollektív szerződésről, a munkáltató egyoldalúan is dönthet úgy, hogy plusz juttatásokat biztosít, ha a munkavállalók ebbe belemennek. László Zoltán Vasas-alelnök ehhez annyit fűzött hozzá: kérdés, hogy a munkavállalók mit szeretnének, és mire hatalmazzák fel a szakszervezetet.
Szerinte volnának kormányzati feladatok is az ügy kapcsán: „Egy kistérség megélhetése múlik azon, hogy a két fél közötti munkajogi vita hogyan fog lezajlani. A szakszervezet szeretné, ha a kormány minden követ elkezdene megmozgatni, hogy megteremtse az érdemi párbeszéd feltételeit, és akár garanciákat, támogatásokat is kidolgozna”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
