Évtizedek óta rossz vízgazdálkodást folytatnak a világ országai, a kutatások szerint ma már olyan rendszerszintű válsággal néz szembe a bolygó, amely egyszerre lokális és globális. A történelem során először jutott el oda az emberiség, hogy kimozdította az egyensúlyából a globális vízkörforgást, ez pedig olyan károkat okoz, melyeket az országok csak egymással együttműködve tudnak megoldani – figyelmeztetett pénteken publikált jelentésében a Nemzetközi Vízgazdálkodási Bizottság.
Az emberi tevékenység – például az erdők pusztítása, a fosszilis energiahordozók használata – átalakítja a bolygónk csapadékrendszereit, emiatt számos régióban lecsökken az eső mennyisége, és kevésbé kiszámítható módon jutnak vízhez a területeink. Ez a folyamat ma már olyan méreteket öltött, hogy az a gazdasági, egészségügyi és társadalmi stabilitást veszélyezteti. „Gazdaságainkat arra a feltételezésre építettük, hogy támaszkodhatunk a csapadékra” – jelentette ki pénteken, az ENSZ New York-i vízügyi csúcstalálkozója előtt Johan Rockström, a potsdami éghajlati hatáskutató intézet igazgatója, a tavaly májusban létrehozott Globális Vízgazdasági Bizottság társelnöke. Azonban az éghajlatváltozás és a földhasználat átalakulása a csapadék időbeli, térbeli eloszlását, és még a mennyiségét is jelentősen megváltoztatja.
A modern eszközök már lehetővé teszik a tudósok számára, hogy nyomon kövessék és számszerűsítsék az esőerdőkből, például az Amazonasból felszálló és távoli helyekre, Argentína szójabab- és búzamezőire lehulló víz áramlását. Ezt a területet az Amazonas zsugorodásával párhuzamosan egyre súlyosabb aszályok sújtják. De hasonló folyamatok zajlanak a világ más tájain is, például a hatalmas kazahsztáni síkságokon, ahonnan Kína vízkészleteinek jelentős része származik. Mivel a vízutánpótlást biztosító természeti tájak elvesztése megzavarja az áramlásokat a vízbiztonság a világ nagy részén romlik – állítják a szakértők. Ez a folyamat pedig az élelmiszerellátástól a vízenergia-termelésig számos területen okoz komoly nehézségeket.
A biztonság a fentieken túl arra is figyelmeztet, hogy a súlyos vízhiány – Északkelet-Afrikában például öt sikertelen esős évszak követte egymást – politikai instabilitást, konfliktusokat szülhet, és migrációt válthat ki. Az ENSZ 2021-es adatai szerint ma körülbelül 2,3 milliárd ember él vízhiányos országokban. Harmaduk olyan területen, ahol már súlyos a helyzet. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének 2020-as jelentése szerint még többen – 3,2 milliárdan – élnek olyan mezőgazdasági területeken, ahol súlyos vízhiánnyal küzdenek.
Rockström szerint elengedhetetlen, hogy újragondoljuk a világ vízgazdálkodását, és letérjünk arról a pályáról, amely a növekvő vízhiány felé vezet. Ehhez az is szükséges, hogy az édesvízre globális, nem pedig helyi vagy regionális erőforrásént tekintsünk, és megerősítsük a korlátozott készletek kezelésének, megosztásának és értékelésének módját. „Nem elég vizet tárolni és a vizet különböző felhasználókhoz hozzárendelni” – mondta Rockström. Olyan ökoszisztémát kell fenntartanunk, amely továbbra is képes elég vizet termelni.
A vízbiztonság megerősítésére tett lépések egyébként nem könnyűek. Az a vágy, hogy több vizet tároljunk, hogy ezáltal csökkentsük a hosszabb aszályok és a szélsőséges csapadékokból származó károkat, a gátépítések felfutásához vezet szerte a világon. Az új gátak építése azonban gyakran erdők és egyéb természeti és mezőgazdasági területek elvesztésével jár. A helyi közösségek földjogai is veszélybe kerülhetnek. Ezen túlmenően, a folyók vizének visszafogása az államok között is feszültségeket okozhat, hiszen az alvízi országok érthető módon nem nézik jó szemmel, ha nem juttatnak nekik elég vizet a felvízi szomszédaik. A Nagy Etióp Reneszánsz Gát, ami a Nílus vizét tartaná vissza, már jelenleg is hatalmas feszültségeket okoz Egyiptom és Etiópia között. Az elmúlt években gyakran elhangzott, hogy ez lehet a világ első olyan háborúja, amelyik kifejezetten a vízért zajlik majd. Kairó ugyanis azzal fenyegetőzik, hogy ha a gát károkat okoz a mezőgazdasága számára, akkor katonai erővel fogja lerombolni. Pakisztán és India között szintén hasonló konfliktus éleződik.
A történet egyébként Magyarország számára is tartogat tanulságokat, hiszen alvízi országként ki vagyunk szolgáltatva a Romániából, Szlovákiából, és nem utolsó sorban Ukrajnából érkező vízkészleteknek. Épp ezért szerencsés lenne, ha ezen a téren nem az országok önző érdekei érvényesülnének, hanem Európa-szintű vízgazdálkodás valósulna meg.
A Stockholmi Nemzetközi Vízintézet szerint a világon csaknem 600 nemzetközi határokon átnyúló földalatti víztartó réteg található, ám ezek közül csak hatnak a kitermelését szabályozza országok közötti megállapodás. Ráadásul a víz nem csupán folyókon, víztartó rétegeken és a légköri áramlásokon keresztül lépi át a határokat. Mivel a mezőgazdaság a globális édesvíz-felhasználás több mint 70 százalékáért felel évente, az élelmiszer-kereskedelem egyben vízkereskedelmet is jelent. A vízbiztonság javításához valószínűleg át kell térni a precízebb és takarékosabb öntözőrendszerekre, a kevesebb vizet igénylő növényekre, a szárazságnak ellenálló gazdálkodási módszerekre és kevesebb vízigényes növény termesztésére a vízhiányos helyeken. A városi területeken eközben kulcsfontosságú lesz az édesvíz tárolásának növelése, a szennyvíz újrahasznosítása és az ipari vízfelhasználás csökkentése.
Csakhogy ezekhez a reformokhoz rengeteg pénzre lenne szükség, a szükséges források azonban különösen a fejlődő országban hiányoznak– állapítja meg a Nemzetközi Vízgazdálkodási Bizottság. Szerintük a megoldás a tiszta energiára való minél gyorsabb globális átállás lehet. A gazdagabb nemzeteknek pedig segíteniük kell az olyan országoknak, mint Dél-Afrika, Indonézia és Vietnam, hogy minél gyorsabban tudjanak váltani a klímaromboló energiatermelésről a zöldebb megoldásokra. Tharman Shanmugaratnam, a vízügyi bizottság társelnöke arról beszélt, hogy a finanszírozás ne lehetetlen. A feladat az, hogy ezeket az erőforrásokat a fenntartható és globálisan igazságos jövő érdekében szervezzük meg.
