Kiemelkedő szerep hárulna társadalmunk lelkének felemelésében az egyházakra, ám azok jelenleg képtelenek megfelelni ennek az elvárásnak. Miért van ez így, s miként segíthetnénk elő a pozitív változást?
Egészséges egyházak nélkül nincs egészséges Európa
Az előbbi kijelentés nem saját gondolatom – nem is értek vele teljes mértékben egyet. Nagy vonalakban mégis igazat adok Gulyás Gergely miniszternek, akitől a mondat származik. Ha betegek, diszfunkcionálisak, küldetésüktől eltérően ténykednek az egyházak, az megbetegíti az össztársadalmat – az elkötelezett hívőktől a maguk módján vallásos személyeken és apatikusokon át a meggyőződéses ateistákig terjedően a teljes nemzetközösséget.
Annyiban vitatkoznék az említett politikussal, hogy a jelen és a jövő folyamatainak ismeretében inkább tűnik utópiának, semmint racionális célkitűzésnek „egészséges Európáról” beszélni. Elég ehhez egy nyugat-európai egyetemi lakóközösségben körülnézni, ahol valószínűleg ugyanannyi lesz a nem európai származású fiatal, mint az öreg kontinens szülötte. Iráni, brazil, kongói, koreai nációk képviselői élnek már ma is közöttünk, akik minden bizonnyal érzékelhető lenyomatot hagynak a társadalom szerkezetén. Európának – és még ki sem tértünk rá, hogy az Európai Unióról vagy minden európai ország együtteséről gondolkodunk – természetes tulajdonsága egy egészséges mértékű nem európaiság.
„Egész klánok jártak ide" - Nem üvegbúra alatt élnek a pannonhalmi növendékek | Magyar Hang
Halmozottan hátrányos helyzetű és muszlim diák is tanul az elit iskolának számító, bentlakásos katolikus fiúgimnáziumban. Riport.
Erről a mértékről lehet és érdemes is vitát folytatni, még ha árnyaltabban is kellene e diskurzusnak zajlania a tipikus feketefehérítő, többnyire kék hátterű plakátokon az állampolgárok felé harsogott politikai szólamoknál. Egészséges egyházak nélkül nincs egészséges társadalom – ebben kiegyezhetünk.
De miként is nevesíthetnénk egyházaink – jelen írásban a magyarországi történelmi keresztény felekezetekre utalok ezzel a kifejezéssel – betegségét? Helyesebb lenne betegségekről beszélni, akár tételesen fel is sorolhatnánk a diagnózis elemeit, mindazonáltal az átfogó helyzetértékeléshez egy másik – korábbi – miniszter siet segítségünkre.
Balog Zoltán ugyanis a SZEMlélek értékmagazin felületén idén ősszel nekem adott nyilatkozatában úgy fogalmazott: sértőnek tartja, hogy az egyházi vezetők hallgatnak, átengedvén a terepet a politikának a kereszténység aktuális üzeneteinek definiálásában, képviseletében. Felesleges lenne vitatni a református lelkészi szolgálathoz visszatérő egykori emberminiszter szavainak igazságát. Ez felháborító. Ha azonban megkérdezzük az egyházi vezetőket, vajon önként engedték-e át egyik fontos funkciójuk betöltését az aktuális kormányzatnak, hiteles, őszinte egyetértő nyugtázásra aligha számíthatunk.
Itt van a pénz a számlán
A hódmezővásárhelyi plébánosnak a helyi polgármesteri választást megelőző kijelentése nem csupán emlékezetes, emblematikus is. Egészséges társadalomban akár egységesen el is határolódhatnának egy ilyen túlkapás miatt az érintett paptól a helyi polgárok (ahogy ezt néhányan meg is tették, kivonulván a kampánymiséről), egyházi oldalról pedig egészséges esetben valamiféle szankció, számonkérés, bocsánatkérés követné a szentmise keretében politikai kampányolást végző klerikus tettét. Arról nem is beszélve, hogy félezer évvel a reformáció kezdetét követően ilyen anyagias alapú klerikális érvelés nyomán Luther is elismerően csettintene: na ugye!
Történt-e egyházi vezetők részéről számonkérés, szankcionálás? A püspöke éppenséggel helyénvalónak nevezte a plébános tettét. Mindenképpen biztató tény, hogy azt a választást nagy fölénnyel megnyerte a hétgyermekes jelölt – egyébként elkötelezett katolikus hívő –, szemben az ittvanapénzaszámlán-plébános favoritjával. Ki tudja, mekkora szerepe volt ebben a misebeli lobbizásnak, de könnyen lehet, hogy a lakosság egy része ezáltal is protestált a szereptévesztő megnyilvánulás ellen. Aki azokban a napokban nem szégyellte magát keresztényként, ehhez a sérült identitású spirituális családhoz tartozóként, magában sem igazán ápolhat egészséges lelkületet.
Sorakozhatnának tovább a példák a budapesti Szent István-bazilika szabadtéri oltáránál szentmise előtt sajtótájékoztatót tartó államtitkáron át a nemzetközi környezetben a Sargentini-jelentés kapcsán a kormánypárt kommunikációs paneljait hűen elismétlő püspökig – vajon milyen alapon állíthat olyasmit egy főpásztor, hogy „úgy gondoljuk” (nagy talány, kiket fed a többes szám), a kerítés miatt éri szankció hazánkat? Ennek sem tárgyilagos, sem logikus alapja nincs, hiszen az EU jelenleg épp a határok megerősítésén fáradozik. Kizárólag a politikai logikához igazodó kijelentést tenni egyházi vezetőként – nehéz ennél egészségtelenebb tettet elképzelni, a mögötte meghúzódó igazodási mechanizmusba belegondolni is fájó.
Nem tudhatom
Az előbbiekben néhány egyházi megszólalást idéztem. Sajnos nem nehéz az utóbbi évek hasonló megnyilatkozásait számba venni, olyan kevés van belőlük. Kínos, ártó hallgatás kísérte a félelemgerjesztő, éveken át tartó masszív plakátkampányt, a menekültkérelemre várakozók némelyikével szembeni kevéssé emberséges bánásmódot, a nyilvánvaló, gyakorlatilag a nyilvánosság előtt zajló, egyre kevésbé visszafogott kormányközeli korrupciót, mindeközben ugyanezen kormány bátran hirdeti saját kereszténységét, keresztény Magyarországról beszélve, egyházi oldalról érkező érdemi kritikai megszólalás nélkül.
Ebben a sivár egyházi kommunikációs térben akár üdítőleg is hathatna az a kevés megszólalás, amivel mégis találkozhattunk, ám Beer Miklós, Fabiny Tamás, Várszegi Asztrik, Székely János, Varga László és néhány további bátor egyházi vezető valóban evangéliumi lelkületű, nem politikailag igazodó szavait leszámítva leginkább a fejünket fogtuk, kereszténységen innen és túl, ha egy püspök mikrofon közelébe került. Volt, aki az úgynevezett lombikvitában olyan érzéketlenül hangoztatta a katolikus tanítást, hogy arra alig akadnak szavak, más az őcsényi agresszió kapcsán tudott annyit üzenni a társadalomnak, hogy: „nem tudom”. Az illető később nyugodtan kiigazíthatta, bővíthette volna mondandóját, ám nem nagyon élt hasonló plénum előtt a lehetőséggel.
„Szinte mindenben egyetértek Orbán Viktorral" - a teljes letiltott interjú | Magyar Hang
Kiss-Rigó László püspök szellemi rabszolgának tartja a kritikus újságírókat, és sosem hallott a NER létezéséről.
A Magyar Hang hasábjain néhány hete megjelent püspöki interjú ennél is nagyobb problémát hozott felszínre: az adott főpásztor nem elsősorban elmondott gondolataival jelezte, mennyire nem érti, mi lenne az ő feladata, hanem azt feltételezte, egy elkészült interjút valamiféle képzelt hatalmi, „uradalmi” szóval utólag letiltathat. Már és még nem élünk azonban feudális keretek között – még ha a jog nem is vonatkozik mindenkire egységesen –, így a püspök berúgta az összes öngólt, ami az adott helyzetből kihozható volt.
Veszélyes ölelés
A sajnálatos szolgalelkűségen túl – amelynek nem elhanyagolható a létezése, hiszen „mi azért imádkoztunk, kampányoltunk, morzsoltuk a rózsafüzért a balliberális kormányok éveiben, hogy végre jöjjön el az ő országuk, vagyis a mi országunk” – a társadalomformáló eszközként való kihasználás módszere is felelőssé tehető az aggasztó tünetekért. Az egyházak rengeteg ingatlant tartanak fenn – templomok, plébániák, idősotthonok, oktatási intézmények százai, ezrei… A rögvalóság számadatai alapján kizárt, hogy az aktuális elkötelezett hívő közösség akár csak egy részét fenn tudná ennek a masszívumnak tartani, nem beszélve a személyi és egyéb kiadásokról. A „keresztény kormány” készséggel siet a keresztény történelmi felekezetek segítségére, de ennek ára van. Súlyos ára.
Kell-e nekünk új ideológia? A második reformkorra nem várni kell, hanem tenni érte | Magyar Hang
Ne azt képviseld, amit hallottál vagy olvastál, hanem azt, amit átgondoltál, ami valóban a te véleményed.
Csak látszólag lehet bármely hívő számára örvendetes például a keresztény(nek nevezett) iskolák hirtelen elszaporodása – vajon rendelkezésre áll-e kellő létszámú keresztény tanár, nevelő, így valódi kereszténységre nevelnek-e ezen intézmények egy részében, s a jobb híján oda járók akarják-e, igenlik-e mindazt, amiben részesülnek? A kötelező iskolai hitoktatás számos esetben jelentős leépítő hatást gyakorol a plébániai közösségekre, egyáltalán a plébániai életre, amely intézmény így a szolgáltatói szerepkör felé sodródik, elveszítve a lokációs koncepcióból fakadó, a helyi társadalmi életet befolyásolni képes értékközvetítő, kovász funkcióját.
Hogy mennyire káros az önfeladó igazodás a politikai logikához, érdekrendszerhez, azt Ferenc pápa hazai kormányzati megítélése mutatja a leghitelesebben. Az elmúlt években volt már minden, éspedig a „keresztény” kurzus megmondói által felcímkézve: „genderben hívő, liberális marha”, Soros ügynöke, „demens vénember”, szabadkőművesek beépített embere, Európa szétverője – ami a csövön kifért. Hogy, hogy nem, eme gyalázatos hangok – amelyek a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnökét kivéve túl sok tiltakozást nem voltak képesek kiváltani egyházi szereplők részéről – nem csupán elcsitultak, de napjainkra sajátos udvarlás kezdődött a Vatikán irányába.
Orbán Viktor, a nemzeti kaméleon | Magyar Hang
A miniszterelnök minden volt már, egyházellenes liberális, a török megszállásban romantikát felfedező „történész” – ami éppen érdekében állt.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes például arról számolt be nemrég, hogy a Szentszéket képviselő Pietro Parolin bíboros a migránsok és menekültek megkülönböztetésére vonatkozó – önmagában egyébként szükségszerű, helyénvaló – magyar álláspontot „teljes mértékben osztotta, és nagyon konstruktív volt”. A fordulat oka nem is titkolt: 2020-ban szervezik Budapesten a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, s a magyar kormány határozott reménye, hogy sikerül erre az eseményre hazánkba hívni Ferenc pápát. Ha összejönne a látogatás, stílusos lenne, ha személyesen a „friss megtérő” Bayer Zsolt fogadná az egyházfőt, s derűsen elbeszélgetnének a világ dolgairól, mint hű barátok.
A forgatag köpönyegre utal, hogy a magyar politikai vezetés igenis mindent megtesz üldözött menekültek befogadása érdekében, feltéve, ha az illetők minden határt mindenféle értelemben átlépő szöktetése, bújtatása megfelelő érdekeket érint – és itt nyilvánvalóan nem az emberségről van szó.
Kilépni az önszórakoztató gettóegyházból
Ahogy egyre jobban elmélyedünk a témában, szinte magával sodor a tények, tünetek, disszonanciák áradata, miközben a tehetetlenség kétsége gyötri a haladni vágyó gondolkodót. Pedig a megoldás – az ördögi kör megszakítása – nem olyan bonyolult művelet, mint amilyennek e szomorú tények alapján hat. Az eddigiekben felsorolt kórok egyházi oldalról egyazon közös betegségre vezethetők vissza, amely ellen maga Ferenc pápa is harcot hirdetett már pápaként adott első interjújában is. A métely neve: klerikalizmus.
Ha jobban megfigyeljük, a cikkben felsorolt példák mind egyházi vezetők, püspökök cselekedeteire, avagy nemcselekedeteire mutatnak rá. Mennyien vannak ők idehaza? Húsz főről beszélünk talán? Mindeközben a magyar keresztény egyházakat sok millió ember alkotja, papíron, statisztikailag mindenképp. Amíg számos országban az úgynevezett világiak – tehát nem a klérus tagjai – egyre növekvő aktivitással veszik ki a részüket akár a vallási élet megszervezésében, a gazdálkodásban, a közösségek vezetésében, akár az egyik fő stratégiai terület, a kommunikáció megvalósításában, addig ez a hazai helyzetre is igaz valamelyest, ugyanakkor rettenetesen el vagyunk maradva a nagyvilágtól, az ideális állapottól még inkább.
A II. vatikáni zsinat határozottan arra hívja a részegyházakat, hogy feledjük el azt a nem krisztusi modellt, amely szerint az „egyháziak” kifejezés kizárólag az egyházi vezetőket foglalja magában. Fejlett egyházi struktúrákban mindenki a neki megfelelő feladatot végzi, így a papok, püspökök nem tesznek úgy, nem kényszerülnek úgy tenni, mintha ők értenének a világon a legjobban a gazdasághoz, a kommunikációhoz, a joghoz, a pártpolitikával, médiával való helyes bánásmódhoz, az oktatáshoz, a bioetikához, hogy csak néhány területet soroljunk fel a számtalan adódó kihívás közül.
Beer Miklós: Nem dughatjuk homokba a fejünket | Magyar Hang
A váci püspök számára az idei karácsony fő üzenete a szegénység, kiszolgáltatottság problémájának átérzése. A teljes interjú.
A Gondviselés már meg is kezdte a maga munkálkodását erre vonatkozóan; aki alaposabban figyeli a hazai – keresztény – egyházi folyamatokat, láthatja, hogy az aktuális, érdekes, befogadásra, párbeszédre alkalmas üzenetek, felhívások, kezdeményezések egyre inkább magánszemélyek, blogok, a társadalomban saját területükön fáradozó emberek és csoportok részéről érkeznek. Így persze még kontrasztosabb, látványosabb a klerikusok tehetetlensége, ám elvitathatatlan tény, hogy mindeközben az erőforrások még mindig utóbbiak kezében összpontosulnak. Nem véletlen, hogy egyre több pap és püspök – felismerve az idők jeleit – irigység, ellenségkeresés, hatalomféltés helyett együttműködéseket kezd megvalósítani az aktív „világi” hívekkel, így a társadalmi hatások sokszorozódása is egyre többször felfedezhető.
Ez a folyamat maga a Beer Miklós püspök által frappánsan definiált jelenség, az önszórakoztató gettóegyházból való kilépés. A szekularizált világban a ma már működésképtelen népegyházi modell revideálása helyett belső megújulásra, szó szerint innovációra szomjaznak az egyházak – ez vezethet el az egészséges működéshez. De hogyan valósítsuk meg? Mi a kulcs a megújuláshoz?
Félelem kontra bátorság
A válasz, a gyógyszer ott van előttünk. Elég kinyitni a világ legnépszerűbb könyvét, a Bibliát, amelyben ez a felhívás szerepel a legtöbbször: „Ne félj, ne féljetek!” A bátorítás Szent II. János Pál pápa jelmondataként sokunk szívébe beleégett, ám úgy tűnik, ideje leporolni a főleg a magyar kormányzat áldatlan tevékenysége által elnyomott hangot. Hol olvassuk a Szentírásban, hogy „boldogok, akik félnek”, „boldogok az ellenségkeresők”? Mennyi-mennyi ismerősöm, barátom vált a félelem, jogosnak címkézett, ám az adott személy fölött károsan elhatalmasodó aggodalom foglyává… Mennyi beteg, sérült lelkületről tanúskodó üzenettel, cselekedettel találkozom naponta a virtuális és valós térben… Egyedül lennék ezzel? Aligha.
Nyilvánvalóan nem csupán egyházaink betegek, de tény, hogy egyházaink is a félelem kórjában szenvednek, így nem képesek társadalmi lélekgyógyító szolgálatukat ellátni. Ennek egyik érzékletes lenyomata a szintén a SZEMléleken bemutatott jelenség, miszerint egy nemzetközi keresztény közösség tagjai attól való félelmükben cseréltek le egy menekültekről szóló történetet a magyar fordításban, hogy káros reakciókat váltana ki a hívek körében – korábbi tapasztalatuk alapján – egy ilyen írás.
Klerikáldemokrácia II | Magyar Hang
Miért is lett ily égetően sürgős a kereszténydemokrácia bevezetése, amikor még az illiberális változat sem formálódott meg igazán?
Nyilvánvalóan nem csupán egyházaink betegek, de tény, hogy egyházaink is a félelem kórjában szenvednek, így nem képesek társadalmi lélekgyógyító szolgálatukat ellátni. Ennek egyik érzékletes lenyomata a szintén a SZEMléleken bemutatott jelenség, miszerint egy nemzetközi keresztény közösség tagjai attól való félelmükben cseréltek le egy menekültekről szóló történetet a magyar fordításban, hogy káros reakciókat váltana ki a hívek körében – korábbi tapasztalatuk alapján – egy ilyen írás.
Nem kevésbé beszédes annak a papnak a reakciója, aki szívesen fogadta, hogy aktívan közreműködve segítek könyve gondozásában, kiadásában, de azt már a későbbiekben ellenezte, hogy ennek a segítésnek a ténye kiderüljön. Mert mit fognak majd szólni azon főpásztorok, akiknek a társadalom egészét érintő, nyilvánosság előtt elkövetett súlyos hibáira korábban a javítás lehetőségének szándékával rámutattam, emiatt pedig neheztelnek rám. Hová jutott, merre tart ez a szorongó közösség?
A félelem ellenszere a bátorság lehet, amely a legkevésbé sem azonos holmi vakmerőséggel. Épp ellenkezőleg: a bátor ember látó, vátesz, akinek van célja – ahogy Pál apostol írja: „futok a kitűzött cél felé” –, keresztényként pedig azt is tudja, hogy ott áll mellette valaki, aki szívesen meg is fogná az ő kezét, ha hagyná. A célját nem igazán látó, szokásaiba ragadt egyházak aggályoskodásának lehetünk szomorú tanúi, ugyanakkor minden kereszténynek lehetősége van hozzájárulni a pozitív változáshoz.
Jöjjön el a Te országod!
Ennyi sok probléma sorolása után mi biztatót írhatnék? Sokat! Legalább egy, de talán több újabb cikket is meg tudnék tölteni jó gyakorlatokkal, kevésbé látványos, ám megalkuvás nélkül, elkötelezetten Isten országát építő emberek történeteivel. Személyesen ismerek számos klerikust, politikust – a kormánypártcsalád soraiból is –, magánembert, akik jó szándékkal, a maguk harcait nemesen küzdve igyekeznek ellene hatni a sajnálatosan negatív összképnek. Ha ezek az emberek közelebb jönnének egymáshoz, szorosabb kapcsolatban lennének, támogatnák egymást, már az is nagy előrelépést jelentene.
A magyar rosszkedv és néhány ellenszere | Magyar Hang
Minden vezetőnek tudnia kellene, hogy a közérdek elsőbbséget élvez a párt- és az egyéni érdek fölött. Ebben hittünk, ezt reméltük és akartuk a rendszerváltozáskor.
A legfontosabb lépés, amelynek megtétele előttünk áll, s amelyet minden kereszténynek személyesen kell megtennie, hogy komolyan vesszük az Úr imádságát. Leginkább azt a sort, amely úgy hangzik: „Jöjjön el a Te országod!” Egyaránt tévút az egocentrikus eszmék hirdetői által nem is olyan rég ugyancsak plakátokon hangoztatott, közösségellenes felvetés – „Eljön-e az én országom?” –, mint a mostanában kimondatlanságában is divatos vágy, a fentebb már említett „Jöjjön el a mi országunk!” törekvés.
Ideje határozottan kimondani: nem létezik magyarok mennyországa. Nincs külön magyarok Istene, nincs Európának valami olyasféle dedikált kontinentális Istene, akinek meg kellene vívnia a vallási küzdelmet, mondjuk, az arabok „istenével” (amely térség egyébként a kereszténység bölcsője). A migráció, a hajléktalanság, a társadalomromboló ideológiák egyaránt tényleges és komoly kihívást jelentenek a békés együttélésre. Ezekkel szemben azonban nem kirekesztő, romboló, hazug módon, hanem építőleg, valós összefogással, aránytalan túlzások helyett őszinte párbeszéddel, összességében bátran, félelem nélkül tudunk hatékonyan megküzdeni. Abban a meggyőződésben élve és ténykedve, hogy minden ember a felebarátunk.
Urbán József: Le kell bontani a szekértáborokat | Magyar Hang
„Ellen kell állni annak a kísértésnek, hogy a pulpitust, pozíciónkat felnőttek kioktatására használjuk.” Interjú.
Isten országa – amelyről Jézus azt állítja, elérkezett közénk – bennünk és általunk épül, tartózkodjunk bármerre a világon, szülessünk bármely kultúrába, beszéljünk bármilyen nyelven. Az igaz keresztények nem a saját földi mennyországukat építgetik, nem azt keresik, ki üljön majd a Mester jobbján vagy balján. Aki a mennyországba vágyik, annak legfőképp saját félelmeivel, saját gyengeségeivel szükséges szembenéznie. Isten mellettünk áll, ezt ő eldöntötte, történjen bármi, tegyünk bármit. Hogy mi megfogjuk-e a kezét, engedjük-e, hogy arra vezessen, amerre ő helyesnek tartja, munkatársaivá válunk-e országa építésében – a mi legszemélyesebb döntésünk. Ezt a döntést a bátorság segíti, a félelem pedig gátolja.
Jézus aggályoskodó szívű tanítványainak szóló üzenete ma sem kevésbé aktuális: Bátorság! Ne féljetek!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 28. számában jelent meg, 2018. november 23-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 28. számban? Itt megnézheti!
