Nándorfehérvár 1521-es elvesztése stratégiai szempontból komolyabb érvágás volt, mint Mohács. Miért tartjuk ugyanakkor nagyobb katasztrófának az utóbbit? Egyáltalán jelent-e bármit a ma emberének e sorsfordító ostrom? Melyik forrás adja vissza a „legpontosabban” az eseményeket? Ezekről beszélgettünk B. Szabó János hadtörténésszel.
Hatvanhat hosszú és kínkeserves nap után 1521. augusztus 29-én 12 órakor kinyíltak Nándorfehérvár kapui. A feljegyzések szerint Oláh Balázs vicebán vezetésével 72, jobbára sebesült, elgyötört várvédő és családja lépett ki Belgrád korabeli erődjéből, hogy azt átadja az egy évvel korábban trónra került I. Szulejmánnak. Az ekkor 26 éves szultánnak sikerült az, ami 1440-ben ükapjának, II. Murádnak, majd 1456-ban Hunyadi Jánossal szemben a dédapjának, II. Mehmednek sem, bevette a délvidéki védekezés kulcsát, a Magyar Királyság sokszor bevehetetlennek hitt várát.
Az 1521-es oszmán hadműveletek – Nándorfehérvár mellett Zimony felégetése, és olyan végvárak elfoglalása, mint Szabács – megroppantották az addig is egyre inkább erőn felül teljesítő magyar végvári védelmi vonalat. A pénzügyileg és lassan minden szempontból a magyarok felé kerekedő muszlim hódítóknak a Dunán, a Száván és a boráról híres Szerémségen át megnyílt az út az ország belseje felé. Stratégiai szempontból Nándorfehérvár veszte komolyabb érvágás volt, mint Mohács. Mi több, magában hordozta az öt évvel későbbi, feltehetően ugyancsak augusztus 29-én bekövetkező 1526-os katasztrófát.
Ugyan Moháccsal ellentétben szemtanútól származó feljegyzés nem maradt fenn az ostromról, ám számos kortárs – így a kipróbált katona-diplomata Zay Ferenc, a század legnagyobb formátumú gondolkodójához, Verancsincs Antalhoz kötött krónika, vagy épp a raguzai bencés szerzetes, történetíró, Ludovicus Tubero – is beszámolt róla. Az eseményeket több, a túlélőhöz köthető későbbi bírósági irat és oklevél, valamint Szulejmán hadi naplója és az ostromban résztvevő török szemtanú feljegyzései is árnyalják. A történetírás ezek alapos vizsgálatával az elmúlt százötven évben rekonstruálta a történteket. A részleteket leginkább Zay munkájának modern kiadásához is remek összefoglalót író Szakály Ferenc bogozta ki, míg legújabban Pálosfalvi Tamás foglalkozott a témával.
Ezek alapján tudjuk, a várat a város szerb lakosságával közösen – az optimális 2-3 ezer fő helyett – úgy jó 700 katona védte; közülük kilenc neve maradt fenn. Nándorfehérvár két bánja, Héderváry Ferenc és a kiskorú, mindössze 17 éves Török Bálint nem voltak jelen, helyetteseik, Móré Mihály és Oláh Balázs irányították az erődöt az ostrom alatt. Noha akadt némi ellátmány, jelentősebb tartalékokat, további haderőt nem sikerült bejuttatni. Többek között azért sem, mert a bánok pénzügyi vitában álltak a mindössze 15 éves II. (Jagelló) Lajos királlyal. Az uralkodó átvette volna Nándorfehérvár irányítását, ám mivel nem fizetett nekik, zálogban továbbra is kezükben maradt az erőd. Féltek például attól, ha királyi katonák kerülnek a falakon belülre, akkor átveszik a várat tőlük.
Az egyik végvári vitéz, Perneszy Ferenc 1526-os adománylevelében – miként azt Szakály a témáról írt tanulmányában megjegyzi – arról írtak, hogy a magyarok szerint „Nándorfehérvár megtámadása békeidőben történt – azaz a középkori »nemzetközi jog« fogalmai szerint is orvtámadásnak minősült – és a vár azért volt felkészületlen, mert védői egyáltalán nem tartottak ostromtól”. Ez pedig azért érdekes, mert épp a magyar fél volt az, amelyik visszatartotta Szulejmán követét, aki az új szultán trónra lépésekor, ahogy azt minidig is tették, megújította volna a korábbi békeszerződést. A csausz lefogásával a magyarok a háborús szándékukat fejezték ki, jóllehet, az ismert források szerint a török követ semmiféle olyan szokatlan, új követeléssel nem lépett fel. Az időhúzás egyes vélemények szerint arra kelhetett, hogy így csikarjanak ki pénzt törökellenes hadműveletekre Európa nyugati felétől.
A kívülről magabiztosnak és rettenthetetlennek tűnő töröknél közben vita volt a haditanácsban. Az apjától, I. Szelimtől „örökölt” nagyvezír. Piri Mehmed a hadműveleteket Nándorfehérvárra, míg a harmadvezér, az Európában állomásozó török csapatok parancsnoka, Ahmed Szabács környékére összepontosította volna. Szulejmán Szabács bevétele után augusztus elsejétől volt személyesen jelen Nándorfehérvárnál, ahová nagyjából mintegy 60-70 ezer török katonát vontak össze.
Nem volt kérdés, hogy a vár ilyen kondíciók mellett csak idő kérdése, mikor esik el. A túlerő felmorzsolta a magyar ellenállást. Ettől függetlenül már a kortársakat is izgatta az árulás kérdése. Ahogy Szakály Ferenc írja: „Az e tekintetben a legautentikusabb forrás, I. Szulejmán szultán hivatalos hadi naplója szerint a várban rekedtek között három áruló is akadt: augusztus 15-én »egy asszony a várból kiszökvén, Piri pasához jött és elárulta neki, hogy a hitetlenek nagy szükségben vannak, mert élelmi szereik és védelmi eszközeik elfogytak«. Tíz nap múlva arról olvashatunk, hogy »Belgrádból egy gyaur kiszökött hozzánk, és hírt hozott a várból, amiért kaftánt kapott ajándékul«. Augusztus 28-án pedig a következő bejegyzést találjuk: »A belgrádi hitetlenek egy renegátot, müszülmán ruhába öltözve, levéllel királyhoz küldöttek, aki midőn éjjel kijött, utána egy derék gyaur is kiszökött és elárulta az említett renegátot.«” Utóbbi Héderváry helyettese, Moré volt, akit a bánt elmarasztaló bírósági iratban a legbecsmérlőbb jelzők kíséretében emlegettek. Árulása azonban nagy jelentőséggel nem bírt, hiszen egy nappal később Oláh és a bennmaradtak feladták magukat.
Nándorfehérvár bukása után Lajos szokatlan szigorral Törököt és Héderváryt is vagyonelkobzással sújtotta, amelynek célja leginkább az lehetett, hogy a nemesi közvélemény haragját rájuk irányítsa. Utóbb aztán mégis kegyelmet kaptak és birtokaik javát is visszaszerezték. Felelősség szempontjából figyelemre méltó, hogy Perneszy adománylevelében a történtekről megemlékezve, a király és a kancellária „egyértelműen elismeréssel szól a védők helytállásáról; a bukást a törökök csalárdságával, a vár ebből adódó készületlenségével, a készletek kimerülésével magyarázza. Nem hallgatja el azt sem – bár ez sem az országban uralkodó viszonyokra, sem pedig magára az uralkodóra nem vet valami jó fényt –, hogy a vár védői csak akkor barátkoztak meg a megadás gondolatával, amikor rá kellett döbbenniük: sehonnan sem várhatnak segítséget.” Pedig addigra három had is leért a közelbe: a király, Báthori István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda csapatai török kémjelentések szerint 74 ezer főre rúgtak, mégse tettek semmit.
– Ily módon jutott Szulejmán hatalmába az igen híres város, a magyar előkelők oktalansága és meggondolatlan gőgje miatt. Hiszen nem kellett volna lebecsülniük a törököt és oly kevélyen visszautasítaniuk a békét kérő császárt (szultánt)... nem adván neki választ, ráadásul visszatartották követét semmibe véve a népek jogát: kiváltképpen mert nem volt felkészített seregük, és szinte semmi hadifelszereléssel nem rendelkeztek az ország fő tisztségviselőinek részint hanyagsága részint kapzsisága miatt – Lajos királyt kora miatt én semmiképp sem tartom bűnösnek – írta „kívülállóként” is találó összegzőjében Tubero.
„Ti ezzel a Koronával mostantól kezdve egyetlen véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni”
Mára az is egyértelműnek tűnik, hogy szemben több korabeli történetíró vádjával, az elvonuló magyarokat nem mészárolták le a törökök. Sőt, Szulejmán a legbátrabbakat maga is látni kívánta. Majd, miként azt a Verancsics-féle krónika írta: „az (várban) benne való népet elbocsátá.” Hogy mennyire tisztában lehettek Nándorfehérvár kulcsszerepével, azt jól mutatja II. Lajos nagybátyához, I. Zsigmond lengyel királynak írt levele: „Országunk most nyitva áll a törökök előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, míg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad.”
Minden ellenkező jellel ellentétben a hadakozással foglalkozó korabeli nemességet erőteljesen foglalkoztatta a délvidéki védvonal helyzete, tettek is próbát a visszaszerzésére, és utána is kulcskérdésnek számított a török, de vajon mit jelentenek a ma emberének az ötszáz évvel ezelőtti események? „Noha minden adott ahhoz, hogy egy kiemelt történelmi esemény legyen – stratégiailag fontosabb a mohácsi csatánál, ez pecsételi meg a középkori magyar állam sorsát –, Nándorfehérvár eleste már szinte senkinek nem mond semmit; a mai társadalom ingerküszöbét az ilyen jellegű dolgok már nem lépik át” – mondja lapunknak B. Szabó János. A hadtörténész szerint „az embereket nem az érdekli, amit nem tudnak, hanem, amiről már hallottak. Nándorfehérvár 1521-es ostromáról pedig egyre kevesebbet beszélnek. A sajtó is leginkább olyan történelmi eseményekre fókuszál, amely mindezeket figyelembe véve nagyobb olvasottságot eredményezhet. A megosztásokból és a lájkokból is az látszik, még ha készülnek kevésbé ismert témákról cikkek, nem kapják fel annyira azokat, mint mondjuk a tatárjárást vagy Mohácsot.”
Pedig Nándorfehérvár eleste is tartogat meglepetéseket. Ahogy arra B. Szabó János rávilágít: „Talán kevéssé ismert, de Szulejmán nem Nándorfehérvárt, hanem Budát akarta bevenni 1521-ben. Az Ahmed által javasolt haditerv ugyanis az volt, hogy Szabácson keresztül hatoljanak be Magyarország területére, és egy villámháborúval támadják meg a királyi székhelyet, amely komolyabb haderő híján az év e szakaszában nem bírt kellő katonai erővel. Hogy ez akkor nem sikerült, azt leginkább annak köszönhették, hogy a Száva nyári áradása Szabácsnál elvitte a törökök első hajóhídját, mire pedig a második megépült, addigra nem maradt elég idő egy ilyen vállalkozás véghez vitelére.”
Annak is megvan az oka, hogy miért kapott hangsúlyosabb helyet Mohács az emlékezetben: mert dinasztiafordító esemény volt. Az ország megannyi vezető főura mellett II. Lajos király is odaveszett a csatában. Ezt követően kerültek az 1526 novemberében királlyá választott Szapolyaival szinte egy időben I. Ferdinánd révén hatalomra Magyarországon a Habsburgok, ami az ország szempontjából meghatározóbb pillanat lett. „Nándorfehérvár sose játszott Mohácsnál komolyabb szerepet az emlékezetben. A Szapolyai halála után egy évvel, 1541-ben elfoglalt Buda elvesztése azonban komoly vetélytársa volt az 1526-os ütközetnek. Ezt jól illusztrálja, hogy a »több is veszett Mohácsnál« szállóigét, ha hihetünk neki, eredetileg Budával mondták.”
De kit és mit olvassunk, ha azt szeretnénk, hogy a mai ismereteink szerint a valósághoz leghűbb képet kapjuk Nándorfehérvár elestéről? B. Szabó szerint a válasz: Zay Ferenc „Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött” című műve. Mint ugyanis a történész megjegyzi, annak ellenére, hogy a maga módján minden korabeli történeti munka valamilyen szinten politikai propaganda, amit Zay szigorúan az ostromról és a háborúról ír, az nem számít annak. Az 1498-ban született szerző jól ismerte kora viszonyait, már II. Lajos udvarába is bejáratos volt, utána végig a Habsburgok oldalán szolgált, tapasztalt katonának, majd diplomatának, művelt kútfőnek számított.
S vajon hogy áll a korszak kutatása, van-e még olyasmi, amit érdemes lehet kibogozni? „Korábban nem volt népszerű téma a történészek körében a Mohács előtti időszak. Az elmúlt időszakban – például a Mohács 1526-2026 keretében is – megkezdődött a korszak átgondolása, új, modern feldolgozása. Vannak eredmények a Jagelló-korral, vagy épp az 1521-es háborúval kapcsolatban is. Neumann Tibor főleg Ulászló-, C. Tóth Norbert leginkább II. Lajos, míg Bárány Attila a külpolitikai eseményeket dolgozza fel” – összegez B. Szabó János, aki úgy véli, az egész korszak további kutatásokra vár. „Nagy mennyiségű okleveles anyag van, amelyet elkezdtek feldolgozni. Ezekből derülhetnek ki finomságok, illetve látható az is, hogy a későbbi, Mohács utáni korszak visszaemlékezései mennyire szépítenek, vagy épp ferdítenek. Hogy a korabeli forrásokhoz képest mennyire mondanak mást, erről az időszakról.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/36. számában jelent meg szeptember 3-án.
