Falusi lakóparkunknak – ahol mindössze másfél éve lakunk – természetesen van önálló Facebook-csoportja, ahol a sok okos, segítségkérő, tanácsot adó, felesleges építő- vagy szerelési anyagokat, kinőtt gyermekjátékokat felkínáló, szerelőt vagy bébiszittert kereső posztok mellett fel-felbukkannak – engem legalábbis mellbevágó – bejegyzések is. Legutóbb például valaki azon panaszkodott, hogy sok rigó látogatja a kertjét, és azok bizony csipegetik az érő gyümölcsöket és az elszórt magokat. Múltkoriban meg azon volt felháborodva egy másik lakótárs, hogy a macskák nem tisztelik a kerítését, és bejárnak a telkére, sőt olykor még oda is piszkítanak. Egy üdülőhelyen pedig felháborodásának adott hangot egy ott víkendező, mert a szomszédban kukorékolt egy kakas…
Nem nagyon értem, hogy ha valaki kiköltözik egy faluba, akár véglegesen, akár csak pár napra-hétre, mégis mire számít? Tetszik vagy nem tetszik: éjjel üzengetnek egymásnak a kutyák, akik aztán nap közben kórusban „üdvözlik” a postást és az összes arra járót. Kora hajnalban csicseregnek a madarak, köszöntik az új napot, örülnek kis életüknek. Ha van még gazda a faluban, akkor lehet a kokasra ébredni, rossz széljárás esetén disznószagot „élvezni”, netán tehénlepények közt lépkedni. És a teraszon ülve lehet legyet-szúnyogot hessegetni, a kert füvében pedig hemzsegnek a hangyácskák, cincérek, mindenféle kis rovarok-bogarak. Akinek ez nem tetszik, ne menjen oda! Vannak már törekvések a természetmentes természet létrehozására: nagyvárosi vagy üdülőhelyi lakóparkok és társasházak, ahol néhány díszfát és pár négyzetméter pázsitot leszámítva minden beton és térkő, és ahol a gondnok tavasszal körbejár, hogy akkurátusan leverje az összes fecskefészket… (Száradna le a keze neki is, meg a megbízóinak is!)
Vidéken sem jobb a helyzet: egy héten belül két gólyahír is borzolta az állatbarátok idegeit: Létavértesen többször is leverték a gólyapár épülőben lévő fészkét, mert a madárpiszok a polgármesteri hivatal autóira potyogott volna. Könnyebb leverni a fészket, mint két méterrel odébb állni… A másik még rosszabb: egy falu több lakója többször is kért segítséget egy gólyapárnak, akiknek épülő fészkét minduntalan lefújta a viharos szél. A Hortobágyi Nemzeti Park képviselője azzal hárított, hogy „pénzbe kerül” a szerkezet, amit fel kellene tenni a villanyoszlopra. De akkor sem tett semmit, amikor többen is felajánlották, hogy kifizetik a költséget. Az eredmény: egy újabb szélroham ismét lefújta a fészket, ám ekkor már benne volt két tojás is, amelyek persze összetörtek.
Mit várhatnak azok az állatok (és mit a növényvilág), ha a magyar ember szívének oly kedves fecskékkel és gólyákkal így bánunk? Csak rosszat! Évente ismétlődik a ragadozómadarak tömeges mérgezése, illegális vadászatokon százával lövik le az olasz konyhákba szánt énekesmadarakat vagy éppen a magyar vendéglőkbe kerülő vaddisznókat, őzeket, szarvasokat. És ha már vadászok: ha egy vadon élő állat lakott területre téved, a megoldást az önkormányzatok is, a rendőrség is a vadászoktól várják. Így „természetes”, hogy ilyenkor lőni kell, legyen szó egy temetőbe tévedt és a látogatókról szemmel láthatólag tudomást sem vevő szarvasról, vagy egy árokba szorult vaddisznóról és két kis malacáról. – Az altatólövedék kockázatos és nem lehet pontosan kiszámolni – mondják, miközben egyetlen napon egyetlen „állatos csatornán” tucatnyi példát láthat a nagyérdemű, amikor állatmentők vagy állatorvosok a legkisebb gond nélkül használják ezt a megoldást.
A nagyvadakkal kapcsolatban az emberek eleve ellenségesen viseltetnek. Ahogy a régebben őshonos medvék vagy farkasok egy-egy példánya újra megjelenik erdeinkben, máris jönnek az aggódó és aggodalmat keltő cikkek, posztok, amik előbb-utóbb szinte biztosan a szerencsétlen állatok elpusztításához vezetnek. Eleink se szerették a nyájat megdézsmáló farkast, medvét, de tudtak velük együtt élni. A mai kor embere viszont legfeljebb állatkertben akarja tudni őket, ha egyáltalán. (Mellesleg: a kezdeti nagy felhördülés után nagyon nagy csönd lett a svájci farkast kilövő vadorzó ügyében…)
Felháborodott emberek követelnek kemény intézkedéseket, ha a rókák, vaddisznók, menyétek bemerészkednek a faluba vagy a városszélre, ha az őzek vagy szarvasok meglátogatják a bekerítetlen hobbikertet. Pedig nincs mit csodálkozni: elvettük és folyamatosan szűkítjük az életterüket, így aztán próbálkoznak túlélni, amíg végképp ki nem írtjuk őket. Amit az ember – aki valamikor maga is a természet része volt – a Föld növény- és állatvilágával tesz, az nem egyéb, mint mérhetetlen önzés a saját kényelme, jóléte, bősége és indokolhatatlan luxusa érdekében. Ráadásul mindez nemcsak pusztító tevékenység, de óhatatlanul önpusztító is. Halálra vagyunk ítélve. És mi magunk vagyunk önmagunk bírái és hóhérai.
(A cikkben nem kívántam globális problémákkal foglalkozni – hiszen nem vagyok a téma avatott ismerője –, csak a hazai, állatokkal kapcsolatos közgondolkodás néhány elemét próbáltam felvillantani. A hazai állapotokon belül azonban nem akartam kitérni a háziállatokkal szemben tanúsított egyre fokozódó brutalitásra, aminek oka – részben legalábbis – a megélhetési válság, az egész társadalmi csoportokat érintő frusztráció és kilátástalanság, a mentális rohadás.)
