Egy pokoljárás térképe: mai (és közelmúltbeli) k-európai és magyar abszurd
Keresztury Tibor: Hűlt helyem (Fotó: Magvető)

Jól kinézünk. Megint a témánál vagyunk ezen a véget érni nem akaró, infernális éjjelen. De ne rémüldözz: nyugi. Minden jel szerint ebben a fejezetben végre megvalósul vágyaidnak netovábbja. A pszichiátria. Gratulálok – fordult önmagához hősünk: nagy siker. Méretes ambíció. Perspektivikus. Valóságos Széchenyi-terv. Testre szabott. Nagy ívű pályázat, támogatásra való. Merjünk nagyok lenni, mi? Nesze. Nagy vagy.

Ilyen és ehhez hasonló epizódokban nevezi „Hősöm”-nek regénybeli alakját tudósítva az életéről Keresztury Tibor új kötetének elbeszélője. A Hűlt helyem címmel megjelent könyv sem tematikáját, sem megszólalásmódját tekintve nem különbözik a szerzőtől ismert eddigiektől: a különféle egyéni és közösségi poklokban vergődő, azokról reflektáltan tudósító megszólaló tudása a mindennapokban megszerzett tudás. Olyan szöveget olvashatunk, amelynek szerzője az elmúlt évtizedekben megjelent tárcáiban világossá tette: hozzá annyira közeli történeteket ír meg, hogy szinte nem lehetséges szétválasztani a valóságost a ráépülő fikciótól. Mai (és közelmúltbeli) k-európai és magyar abszurd Keresztury új könyve is, és nem az abszurd tehet róla, hogy a valósággal sok ponton való egyezése a derű állandó jelenléte ellenére tragikus.

Az elbeszélő nem távolról, még kevésbé valamilyen magaslatról tekint rá a hősét gyerekkora óta körülvevő világra, hanem – mint az bizonyos szöveghelyekben egyértelműen ki is derül – úgy, mint aki szintén részes benne. Hogy önéletrajzi visszatekintés lenne a Hűlt helyem? A szöveg egy helyen hivatkozik egy Hűlt helyem nevű dokumentumfájlra, amit meg kellene nyitni, és folytatni az írást. Számomra azonban sokkal fontosabbnak tűnik, hogy valaki az átélt testi-lelki szenvedésekről, az infernális tapasztalatokról kendőzetlen, tárgyilagosan pontos és ezzel együtt is lírai beszámolókat tud adni. Utóbbira olyan szövegrészletek a bizonyítékok, mint a folyóiratban önálló novellaként is közölt, a kötet záróciklusát nyitó elbeszélés egy kutya („társam, barátom, szövetségesem”) elvesztéséről, vagy a Kifutó széria című fejezetben a főhős édesanyjával való kapcsolatáról szóló részek, illetve a társról, a társhoz szóló vallomás. A pokoljárásnak is van, még ha utólag összerakott is, térképe – ezt mutatja meg a kötet.

Árkokon át ismeretlen terepre
Ficsor Benedek

Árkokon át ismeretlen terepre

A lexikon szellemiségére jellemző módon magától értetődő természetességgel kerülnek egymás mellé Esterházy Péter és Csurka István, Moldova György és Döbrentei Kornél, Takács Zsuzsa és Jókai Anna, Kukorelly Endre és Csender Levente művei.

Ezek a jellemzők abba a nemes társaságba emelik Keresztury új kötetét, amelyben Tar Sándortól Borbély Szilárdig oly sok kiváló, a különféle mélységekről azokat megjárva tudósító magyar irodalmi teljesítmény van, jóllehet a Hűlt helyem az eddig a szerzőtől megszokott, leginkább a szépirodalmi tárcák hangvételét használó módszerével sokban különbözik is nagy (és szintén debreceni) elődeitől. A Keresztury-írások ugyanis arra csábítanak, hogy anekdotikusként olvassuk őket, régi olvasóknak kifejezetten ismerősök lesznek a – már ismert Keresztury-írásokból néhol egy az egyben átemelt, jó pár helyen többször is megjelenő, emblematikus – szövegek miskolci szereplői Motoros Máriától a mindenféle (Tóth, Babu, Csengős) bácsikig, vagy a pszichiátrián élő figurák, a mindennapos küzdelem személyes heroikussága és komikus tragédiája. Mindez azonban csel, nemes, de mégis csak írói trükk. A Hűlt helyem szövegeinek komorságát oldó (ön)irónia képes visszájára fordulni, a legkínosabb helyzetek oldására alkalmas hangvétel sok esetben csak még tragikusabbá teszi azt, ami írva van. A nevetségesség a tragédia legmegrázóbb szintje, nagy és komoly lelkierő kell mindezek megírásához, ami Keresztury esetében most is megvan.

Mindez ráadásul nem kötődik korszakhoz, tájegységhez, bár kétségkívül fontos, hogy a szerző hazai pályája elsősorban a múlt, illetve B.-A.-Z. megye és a Hajdúság. A Reményfutam című kötet még a Magyar Narancsban Keleti kilátások címmel megjelent tárcákat adta közre, A vaddisznó rokona és a legutóbb (hét éve) megjelent Temetés az Ebihalban viszont azt mutatja, hogy az ember kiszolgáltatottsága, a tragikum, és az ezzel dacoló derű nem hely- és időspecifikus. Keresztury továbbra is mindenre rezonál, talán ön- és közterápiás céllal. A szövegekből mindenesetre annyi biztosan kiderül ezúttal is, hogy a finomság jobb, mint a tahóság, bár a tahó néha finomnak álcázza magát, és fordítva, ahogy az is, hogy a megértés jó és egyre kevesebb, a világ esik szét, és egyre ritkábban történnek csodák. Ha csak nem az a csoda, hogy élünk.

A saját elméjével és később a saját testével is harcban álló, nevetségességig elesett hős egyetlen győztes csatája az, hogy tudósít, ép elmével, sikeresen. „Hogy az pedig van énnekem, akaraterő, azt avval a példával, magáért beszélő, puszta ténnyel tudnám kételkedő olvasóim előtt bebizonyítani, hogy még mindig élek, és itt bohóckodok történetesen.” A Hűlt helyem hőse egy egyébként semmi kis napi rutinfeladat megoldását nevezi bohóckodásnak, én pedig a kötetet nevezem az év eddig megjelent kötetei közül az egyik legnagyszerűbb nembohóckodásnak. (Itt bele is olvashat a könyvbe.)

Keresztury Tibor: Hűlt helyem. Magvető, 2021. 4499 Ft

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/25. számában jelent meg, június 18-án.