Azon kapom magam, hogy a szóba hozott zenekarok szerint teszem sorrendbe a Stay Brutal! novelláit. A Cserna-Szabó András szerkesztette kötetben huszonegy szerző vállalkozott rá, hogy egy-egy dalra (lemezre) építve metálügyi gondolatait összeszedi – novellába, visszaemlékezésbe, lemezkritikába vagy bármi egyéb prózai írásba öntve.
A szövegek egy részében még ötven évvel a műfaj születése után is tapasztalható a műfaj mentegetése, a sok évtizedes kritikákkal szembeni védelme. Nem is agresszívak, nem szélsőségesek! Másrészt érezhető, hogy egyes szerzőkben is élhettek hasonló előítéletek, hogy aztán kellemesen csalódjanak. „Úgy éreztem magam a metálosok között, mintha egy filmforgatás tömegjelenetében állnék, egy 5. századi barbár horda közepén, 21. századi civiljelmezben. Viszont soha ennyi jószívű és előzékeny férfival nem találkoztam, mint a metálkoncerteken. Előreengednek a sorban, meghívnak a pultnál, bármely kérésemet tízen próbálják meg egyszerre teljesíteni” – írja például Szederkényi Olga, aki Márai Sándort idézve, a Rammsteint méltatva vet számot saját német örökségével.
Személyes jellegű írásoknak nem vagyunk híján, kifejezetten megrendítő lett Sepsi Lászlóé is, aki a tiszajenői gyerekkort idézi fel: „Mindig a földön olvastam nagymamám szobájában (sajátunk nem volt), a képregényfüzet kiterítve előttem a szőnyegen, a térdemet felhúztam, és megtámasztottam rajta az állam: talán azért ragadott ennyire magával a történet, mert emlékeztetett rá, hogy lehetne rosszabb, de az sem kizárt, hogy afféle vágybeteljesítést szolgált, mennyivel jobb lenne, ha apánk legalább verne minket, mert akkor tudnám, kit kell gyűlölni, és ki a főgonosz a sztoriban.”
Ahogy Cserna-Szabó is említi bevezetőjében, Para-Kovács Imre valóban „a galaxis talán legszebb Motörhead-dolgozatát írta meg úgy, hogy rühelli a metált, mert ő történetesen punk”. A Volán sporttelepén tartott, 1984-es koncertre visszaemlékezve a szerző számot vet egy letűnt rendszerrel, ahogy az egykori fiatalsággal és az emlékezés erejével: „Este, ha elég csöndes a környék, lefekszem a földre, és az időre tapasztom a fülem, hátha hallatszik még 1984-ből a tompa dübörgés. Nem állítom, hogy meggyőző és tiszta, de számomra mégis egyértelmű az évtizedek mocska alól kiszűrődő hang. Valaki rá is kérdezett, hogy a felhő, a halványvörös felhő, ami néha megjelenik körülöttem, az vér-e, vagy csak a fényviszonyok miatt tűnik annak, de nem válaszoltam, nem válaszolok én már semmire senkinek, cserébe nem is kérdezek, úgy is tudom, hogy hazudnak, és hazudnék én is, ha válaszolnék. Nem mondanám meg, hogy a Volán-pálya salakjának pora.”
Hatott tehát a szerkesztői ajánló, az elsők között olvastam el Para-Kovács írását. Annak ellenére tettem így, hogy soha nem igazán hallgattam Motörheadet. De – mint fentebb említettem is –, azért leginkább az előadók sorrendje hat. Előreveszem Simon Márton kvázi-albumkritikáját, mert a System of a Downról szól. Noha soha nem voltam Simon költészetének első számú rajongója, és a túl lazázónak érzett prózája sem nyer meg igazán. Hátrébb kerül viszont Szeifert Natália szövege, bár a kortárs valóságot megmutató regényeit az elmúlt évek legjobbjai között tartom számon. Viszont a Metallica Welcome Home (Sanitarium) című dalára alapoz, amely már kevésbé áll közel hozzám. Pedig a dalok-lemezek sokszor csak kiindulópontot jelentenek: Babiczky Tibor novellájának is csak a legvégén bukkan fel a Burzum, és az Ossiant sem kell behatóan ismerni, hogy élvezhesse az ember Puskás Panni emberi történetét.
Az olvasóknak is csak azt tudom javasolni, hogy ne kövessék példámat: ne tartsanak akkor sem egyik-másik szövegtől, ha nem hallgatják, mondjuk, Alice Coopert, az Iron Maident vagy a Panterát. A szerzők ugyanis kitettek magukért, személyesebb jellegű visszaemlékezéseik pedig éppúgy szavatolják a minőséget, mint a tárgyalt zenéket csak érintőlegesen érintő elbeszélések.
Stay Brutal! Szerk.: Cserna Szabó András. Helikon Kiadó, 2023. 4499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/12. számában jelent meg március 22-én.
