Van-e bármiféle értelme újabb nyelvtankönyvet írni? Ugyan mit lehet még újat elmondani a nyelvről? A válasz az, hogy sok mindent. Egyrészt, mert a nyelv maga is folyamatosan változó, organikus rendszer, másrészt pedig az elmúlt harminc év társadalmi változásai felerősítették – pontosabban, ha visszagondolunk a Trianon, a kitelepítések és lakosságcserék előtti viszonyokra: ismét normalizálták – az átjárhatóságot a magyar és az egyéb, hétköznapjainkban jelen lévő nyelvek között.
Ha egy új nyelvtankönyv következetesen figyel e két tényezőre, az már önmagában szavatolja, hogy megfeleljen az újat mondás igényének. Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című munkája is leginkább ezzel igazolja saját létjogosultságát. Ez a könyv ugyanis éppen attól jó, hogy szerzőjének nem (csak) a magyar nyelv a szakterülete. Ennek köszönhetően szerepel Nádasdy munkájában a nyelvtudományos irodalmunkban eleve izmos történeti megközelítéssel azonos súllyal a szinkronszemlélet. Így kap helyet például a nyelvek életciklusáról szóló fejezetben a tengermellék Németországának nyelve, a holland–svéd–német keverékeként hangzó Plattdeutsch, és így szemléltetik a kulturális-földrajzi meghatározottság folytán a nyelvbe épülő külső hatásokat a románba szervesült szlavizmusok – amelyek, valljuk be, sokkal több kortárs magyar olvasó számára szolgálnak életszerű referenciaként, mintha vót és cseremisz szóözönt árasztana a szerző a közönségére.
Nádasdy Ádám nyelvtanának egyik legnagyobb erőssége, hogy nyoma sincs benne a kortárs magyar bölcsésztársadalom talán legnagyobb hiányosságának. A szerző számára ugyanis nem a Lajtán túl kezdődik a világ. Ez a nyelvtan nagyon is tudomást vesz arról, hogy a német mellett más környező nyelvek is ott vannak a magyar szomszédságában.
Így kap helyet a szókincsről szóló fejezetben egy igen szemléletes lista a nyelvünkbe épült jövevényszavakról, amely a latin, a német és a szláv mellett a román, a jiddis és a cigány felől érkezett átvételekből is szemezget. Ha tetten érhetők hiányosságok is a kötetben, azok mindig éppen az eme megközelítés által megteremtett magas elvárásokból fakadnak. Ugyanis a szomszédos nyelvek magyarból kölcsönzött átvételeire is számos érdekes példát lehetett volna felhozni, például azt, hogy a standard szerbben a murok nemcsak mrkva, hanem bizony šargarepa is, miként az ásó is ašov, mint ahogyan azt is érdemes lett volna megjegyezni, hogy a szerző által előszeretettel hivatkozott Madách által használt magyar nyelvváltozat kalyiba szóváltozatában, a gulibában alkalmasint a szlovák koliba hatása érhető tetten
Nádasdy Ádám magyar nyelvtana ezzel együtt is remek munka, amely végre nemcsak a múltra, hanem a jelenre, azon belül a közép-európai jelenre is tágas ablakot nyit a magyar nyelv felől. Ráadásul egyértelmű, hogy a kötetet költő írta. Remekül el lettek benne találva az arányok, üteme van a könyvnek, és bizony még a humor sem hiányzik belőle. Az pedig, ahogy a nyelvészkedő identitásmítoszokat a tudomány eleganciájával trollkodja szét a szerző, például kristálytiszta okfejtéssel levezeti, hogy a rovásírás ótörök, tehát föníciai, következésképp semita eredetű – nos, az már önmagában is érdemessé teszi az olvasó figyelmére Nádasdy magyar nyelvtanát.
Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Corvina Kiadó, 2020. 2990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/28. számban? Itt megnézheti!
