Ritka az, hogy két új, egymástól teljesen független mozifilm ennyire illeszkedjen egymáshoz. Márpedig A csendes lány mintha csak a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) párdarabja lenne. Charlotte Wells filmjéről írtunk már nemrég, többek között úgy találva, hogy a mű kifejezetten lassan építkezik, de a végére meghálálja a türelmet. Az utolsó jelenetekig várunk valamiféle drámai konfliktusra, hogy aztán rájöjjünk, a lényeg épp azon az egyszerűségen, hétköznapiságon van, amit mindaddig tapasztaltunk. Ugyanez a helyzet az ír Colm Bairéad filmjével, amelynél szintén valami leleplezendő, súlyos titokra számítunk. A történet végig azt sugallja, hogy egyszer csak megkapjuk a drámai magyarázatát annak, miért is olyan zárkózott Cáit (Catherine Clinch), milyen súlyos traumával kell együtt élnie. Erőszakos cselekedetet sejtünk, egyetlent vagy sorozatosat, amely nem derül ki elsőre, de a végén – gyanúnk szerint – annál sokkolóbbnak bizonyulhat. És valóban meg is rendülünk, csak éppen attól, hogy a magyarázat ott van mindabban, amit csak láthattunk. Ott van az elhanyagolásban, a dühös odaszólásban és a nyílt alábecsülésben, továbbá minden apró sérelemben, amit a családjában és az iskolában Cáitnak el kell viselnie.
Látjuk persze azt is, hogy nagyon nincs könnyű soruk. Az anya épp gyermeket vár, ezernyi felé kellene szakadnia, miközben a néhány jó szóra sem képes apa nem könnyíti meg senki dolgát. Ezernyi feszítő probléma keseríti mindennapjaikat, így megkönnyebbülést is éreznek, amikor a lány a nyárra a jobb módú rokonokhoz kerül. Akiknek viszont szintén nem adatott könnyű sors. Ebben a házban nincsenek titkok – kapja meg a választ Cáit, amikor szóba kerül, hogy valamit el kell-e hallgatnia itt is. Mi pedig rögtön azon gondolkozunk, mi mindent élhetett át korábban. Közben eszünkbe sem jut, hogy Eibhlín (Carrie Crowley) nem feltétlenül teljesen őszinte, és mégis csak van olyasmi, amiről inkább nem beszélnek. Bairéad persze annál csalódottabb, amikor értesül róla, ennek pedig hangot is ad. Ami kapcsán pedig épp az lesz az érdekes, hogy meg meri említeni a dolgot, nem pedig csendben eloldalog a szobájába. Megengedheti magának, hogy kérdezzen, akár ezernyi dolgot is, szokatlan aprólékossággal. A kérdéseire pedig igyekeznek választ is adni.
Visszatérő jelenet, ahogy a férfi arra kéri a lányt, fusson el a postáért, majd vissza, ő pedig közben méri a sebességét. A néző közben minduntalan azon töpreng, mikor hasznosulhat majd ez a tudás, illetve miért lehet olyan különös jelentősége. Kétségkívül kapunk ezekre is választ, de annál izgalmasabb lesz az egész önmagában. Az, hogy foglalkoznak a lánnyal, igyekeznek tanítani valamire, átadni neki tudást, tapasztalatot. Együtt lenni vele a pillanatban. Ami persze nem egyszerű akkor, amikor egy szegényebb családnak jóval több mindenre és mindenkire kell figyelnie. Viszont mégsem lenne megspórolható. És főleg nem szabadna, hogy az ellenkezője történjen: a figyelem helyett a látványos érdektelenség, a megbecsülés hiánya, az önbizalom rombolása. A csendes lányban megtapasztalhatjuk az apró gesztusok csodáját: egyetlen süteményét, egyetlen jó szóét.
Catherine Clinch érzékeny alakítása végig elkápráztatja a nézőt, aki – hasonlóképp az Aftersunhoz – a végén megkapja a maga katartikus nagyjelenetét is. Másodjára nézve a filmet pedig már el tudja engedni magát, jobban odafigyel a finom részletekre, a szereplők közötti változó dinamikára. A csendes lány talán nehezen adja magát elsőre, de ha sikerül ráhangolódnunk, határozottan úgy érezhetjük, hogy többek leszünk tőle. Még jobban észrevesszük utána egy-egy elsietett válasz, egy nem kellőképp meggondolt cselekedet lecsapódását a körülöttünk élőkben. Különösképp azokban, akikért felelősek vagyunk, és akikre egy életre hatással lehetünk. A csendes lány, ahogy a Volt egyszer egy nyár is, megtanít sokkal jobban becsülni (és felismerni) azokat a hétköznapinak tűnő pillanatokat, amelyekért valójában érdemes élni. Ez pedig nem kis fegyvertény.
A csendes lány, ír filmdráma, 93 perc. Március 16-tól a mozikban.
