Dominik Moll új filmje, az Akkor éjjel voltaképpen nem árul zsákbamacskát. Nemhogy a rövid történetismertetés, de még a plakát felirata is szinte mindent „elszpojlerez”: „vannak bűnök, melyek örökké kísértenek”. Ezek után annál nagyobb bravúr, hogy mégis mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget, egyre inkább berántva a vászon/képernyő előtt ülőket. A középpontban néhány nyomozó áll, akik egy fiatal lány, Clara elevenen elégetőjének nyomára próbálnak bukkanni. Csakhogy az eljárás nem igazán vezet eredményre. A lehetséges elkövetők köre egyre tágul, mindegyik férfiről legalább annyira elképzelhető, hogy ő volt, mint ahogy az ellenkezője is. Nem tűnnek a legártalmatlanabb embereknek, mint ahogy el is hangzik, hogy Clara vonzódott talán az afféle „rosszfiúkhoz”. Azt mégis nehéz elképzelnünk róluk, hogy ha olykor agresszívak, impulzívak is, de ilyet tennének.
Ki művelne hasonlót? Ez a kérdés egyre inkább őrületbe kergeti a nyomozókat, képtelenek lesznek a történtek hatása alól kivonni magukat. Különösen Yohan (Bastien Bouillon) és Marceau (Bouli Lanners), akik személyes ügyüknek kezdik érezni, hogy megtalálják az elkövetőt. Olyannyira, hogy a végére talán már azzal is megbékélnének, ha valakivel szemben vádat lehetne emelni. Nem kell, hogy a bizonyítékok minden kétséget kizáróak legyenek. De legalább az alibijük ne lenne száz százalékos!
A kétségkívül borzalmas, embertelen bűn nyomasztó teherként nehezedik a film szereplőire, és hamarosan a nézőkre is. Amikor az ember az újságban olvassa, még a legkegyetlenebb bűntényeken is átugrik. De ha elkezdi magát befészkelni a fejébe, onnantól nehéz szabadulni. A nyomozók pedig még inkább kényszerítő erejűnek érezhetik a tényt, hogy az ő feladatuk megtalálni az elkövetőt. Igazságot szolgáltathatnak vele? Megbűnhődhet valóban az, aki tette?
Hasonló eseteknél mindig elhangzik, hogy egy ilyen brutális cselekedetet már nem lehet megváltoztatni. Ott marad a levegőben. Az Akkor éjjel mesteri, rendkívüli erejű krimi arról, hogy milyen jóvátehetetlen károkat, szenvedéseket okoz az efféle embertelenség. A néző ilyenkor mindig feszülten várja a történet végét, hogy kiderüljön, ki volt az elkövető. Ha pedig sikerül bíróság elé állítani, börtönbe zárni, valamennyire megnyugszik a háborgó igazságérzet. Pedig még ha sikerül is elfogni az elkövetőt, bűne már velünk marad, tovább kínoz minket álmainkban. Főleg, ha az áldozat barátunk, közeli hozzátartozónk volt.
Az Akkor éjjel megmutatja azt is, mennyire meggyötörheti az elhunyt szeretteit az, hogy mintha csak folyamatosan gyanúsítanák az áldozatot is. Miért felejtette ki azt a másik szeretőt? – faggatják Clara barátnőjét, akinek rögtön arról is számot kell adnia, miért vonzódott a lány a hasonló fiúkhoz. Hányakkal is volt akkor kapcsolata? Elképzelhető, hogy lefeküdt ezzel, azzal is? Meddig maradt velük? A kérdések nyilván jogosak lehetnek a nyomozás szempontjából, hiszen azt kell megtalálni, kinek lehetett indítéka. De mindez azt a látszatot is kelti, mintha valóban jogos, reálisan megokolható indítékról lenne szó. Látjuk ezt mindig az olyan szalagcímekben, melyek szerint az elkövető „szerelemféltésből” követte el tettét. Az ember már csak olyan, hogy szeretne racionális magyarázatot, történetet kapni, melyek értelmezhető keretbe ágyazzák az efféle bűnöket. Pedig hát miféle elfajzott elme vezethet arra valakit, hogy a féltékenységét így próbálja megtorolni?
A film egyik erős jelenete, melyben a korábbi barát maga beszél a rendőröknek arról, hogy írt egy rapszámot a lányról. Hozzáteszi, gondolt is rá, hogy meg fogják keresni miatta. A dalban ugyanis azt ecseteli hosszan, sértetten, hogyan kellene szerinte végezni a lánnyal, egyenesen felgyújtani őt. Mi az Isten ütött magába, hogy ilyeneket énekel valakiről? – fakadnak ki a nyomozók. Nem tud erre mit mondani, csak annyit, hogy ettől még nem követett volna el ilyet. És nyilván hallottunk már mindannyian olyan rapszámokat, melyek nem szólnak semmi másról, csak az efféle átkozódásról. De tényleg: miért is gondolják azt, hogy a szavaknak nincs súlyuk? Miért nem érzik, hogy már egy ilyen dallal is átlépnek egy olyan határt, amelyet nem kellene?
Dominik Moll rendezett már vígjátékot (Mondd ki, hogy uborka!), legutóbb pedig szintén egy nő eltűnéséről szóló, sötét thrillert (Bestiáda). Az Akkor éjjel talán a legerősebb munkája (bár a Bestiáda is rendkívüli mű volt), nem véletlenül kapta meg idén a legjobb filmnek járó César-díjat. Amikor pedig arról olvasunk a hírekben, hogy ismét próbálják megtalálni a tizenhat éve eltűnt kislányt, Madeleine McCann-t, aktuálisabb nem is lehetne. Valóban úgy tűnik, vannak bűnök, amelyekre a nyomozók egy életen át próbálnak választ találni. Jöhet-e végül megnyugvás? Dominik Moll filmjének válasza: legalább azok mellett érdemes kitartanunk, akik még itt vannak, szenvednek, és szintén csak jót akarnak.
Akkor éjjel (La Nuit du 12), francia krimi-dráma thriller, 115 perc. Június 1-jétől a mozikban.
