Mit várunk egy Indiana Jones-filmtől? Kalandokat, izgalmat, persze. Olyan őrült helyzeteket, amelyeket tényleg nem tudjuk, hőseink hogyan fognak megúszni. Ostorcsattogtatást, kalapot és ugra-bugrát. Nagy eséseket, majd mindig talpra állást. Végeérhetetlen harcot a nácikkal – miénk most már szó szerint időn és téren túl. Meg persze Harrison Fordot. Dr. Jones-t. Indyt.
Mindezt megkapjuk a záróepizódnak mondott ötödik résztől, az eddig megszólalók jó része mégsem lelkes. Miért? Nehéz a helyzetem, másfelől viszont most épp mégis könnyű: sosem voltam igazán Indiana Jones-rajongó. Elismerem a filmek érdemeit, különösen az elsőét és a harmadikét, de azért nem számoltam vissza az éveket, mikor ölti újra magára Ford a régészkosztümöt. Ha már elköteleződés, hát a Star Wars-univerzum jóval közelebb áll hozzám, és ott csalódás is volt, ahogy leszámoltak vele Az Ébredő Erőben. Igazságot Han Solónak!
Arkhimédész, az időutazó
Az Indiana Jones és a sors tárcsája viszont valószínűleg pont annyit adott nekem, mint az ősrégi rajongóknak. Az ő csalódottságuk tehát érthető: nekem nem voltak nagy várakozásaim, nekik igen. Hiába pakolnak bele viszont papíron mindent, ezzel egy kellemes egyszernézős film összerakható, de az Indy-varázs nem lesz meg. Ha ilyen lett volna az első rész, aligha készül el négy további. És nem lenne ekkora a hájp több mint negyven évvel később.
Persze eleve nem könnyű a helyzet. A kígyóktól rettegő, de a legvadabb egzotikus hajszákra mégis kész professzor már nyolcvan körül jár, nyugdíjba készül. Váratlanul előbukkan rég látott keresztlánya (Phoebe Waller-Bridge), miközben egy régi náci ellenlábas is a nyomában van. Az egykori Voller (Mads Mikkelsen) viszont most már nevet váltott, és az amerikai űrprogramot segíti. Meglepő módon ő mégsem elégedett azzal, hogy nem végezte Nürnbergben, és szeretné visszaforgatni az idő kerekét. Mindezt Arkhimédész segítségével képzeli el, az ókori matematikus megalkotott ugyanis egy Antiküthéra nevű eszközt, mely a legenda szerint hozzásegíthet az időutazáshoz. (Az antik számológép valóban létezik, készítője vitatott, és holdfogyatkozások előrejelzésére alkalmas.) Annál meglepőbb lehet, hogy az eszközt mégis csak a bolond tudós szerezné meg, akinek nem elég a Holdra szállás, ő náci világuralomra vágyik.
Majd kifelejtettem az elejéről: ha Indiana Jones-film, akkor mindenképp szükséges tudományos-fantasztikus borzongatás is! Bevallom, ezt jól fogadtam az új filmben, és még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy hátha így többen lesznek majd kíváncsiak az arkhimédészi munkásságra, meg általában az ókori tudományokra. Abban biztos vagyok, hogy mindenképp születnek majd olyan alapos munkák, amelyek rendbe teszik a film egyes állításait. (Természetesen nem azt, hogy lehetséges-e időt utazni.) A filmnek talán az utolsó húsz perce is a legérdekesebb. Ha mese, hát legyen igazán az! Sajnálatos viszont, hogy nem sikerült ezt a szálat többre kifuttatni egy csattanós orrba vágásnál.
Ellenben, bár igazán nem szeretném kiváltani egyesek szpojlerdühét, mégsem mehetek el amellett, hogy a film majdhogynem belesétál az elmúlt száz év leginkább zavarba ejtő kérdésének feltételébe. Ha visszamennél a múltba, megakadályoznál egy Hitler ELLENI merényletet? Hogy micsoda? - hördülnek fel sokan, pedig James Mangold filmje egy ponton valóban azt sugallja, hogy akár erre is szükség lehet a világrend fenntartása érdekében. A bemutató előtt most is többen a woke beszüremkedésétől tartottak, feleslegesen. (Leszámítva a negyedik részben feltűnő Shia LaBeouf kiszorítását, de ez már inkább a cancel culture-höz köthető.) Ellenben majdhogynem sikerült a világtörténelem legkevésbé polkorrekt kérdését feltenni – gyorsan ki is hátráltak ebből az alkotók.
Csernák János + mesterséges intelligencia
Maradt hát dilemmának az évek múlása, meg hogy mennyire etikus az időt bolygatnunk. Ami annál is izgalmasabb, hiszen a film nemcsak felteszi ezt a kérdést, de meg is válaszolja. Az első fél óra ugyanis a negyvenes évekbe visz vissza, Indy ekkor szerzi meg a náciktól az említett eszközt. Digitális visszafiatalítás helyett ezúttal fogták Harrison Ford egykori filmjeit, és a mesterséges intelligencia megalkotta belőlük az akkori mozisztárt. Cannes-ban sokan még meg is tapsolták, milyen forradalmian hitelesen sikerült a varázslat. Kell ennek tényleg örülnünk? Mangold büszke volt arra, hogy eredeti helyszíneken, tehát Marokkóban és Görögországban kívánt forgatni, nem digitálisan megalkotva a látványt. És valóban felvethető: azt általában elfogadjuk, ha csupán virtuálisan elevenednek meg távoli vidékek. Főleg, hogy például a Naboo és a Tatooine bolygókon elég nehéz lenne forgatni. Miért is vannak ellenérzéseink, amikor a színészt visszafiatalítják, miközben tudjuk, hogy Jar Jar Binks meg Yoda sem eredetiek?
Valószínűleg épp azért, amiért a múltba való belepiszkálást is etikátlannak éreznénk. Olyan határt lépünk át ezzel, vagy legutóbb épp a fiatal Luke Skywalker visszahozásával, amelyet nem érzünk természetesnek. A színészkedés nagyon emberi szakma, az pedig életkorunktól is függ, mire vagyunk képesek. Mintha most azt hinnénk, csak onnantól válik problémássá ez az egész, hogy meghal a művész, és az engedélye nélkül hoznák vissza. Pedig nem attól lesz furcsa, hogy az érintett már nincs életben. Ha pedig ebből indulunk ki, hát innen csak egy ugrás lesz, hogy ezt is a szerzői jogokkal kössék össze. Mondjuk: bizonyos ideig csak a jogörökös engedélyével lehetséges, aztán szabad a préda. A lényeg pedig épp az lenne, hogy a művészet létrehozásának értékességét ne devalváljuk ezzel. A szinkronnal kapcsolatban is eleve szkeptikus vagyok, a fiatalítással együtt pedig eljutottunk oda, hogy az Indiana Jones elején semmit nem kapunk Harrison Ford játékából. Csernák János + mesterséges intelligencia. Mint a gyümölcs nélküli gyümölcslé, mesterséges aromával. Tapsolhatnánk annak is, ha a lehető legügyesebben sikerül újraalkotni a barack ízét. De azért mégis érdemesebb inkább a valódi gyümölcstartalmat keresni.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája nem lett tehát rossz, de különösebben kiemelkedő sem. A végére kapunk egy érzelmes lezárást, még ha kicsit giccseset is. Meghatóbb volt látni, amikor Harrison Ford az Oscar-gála színpadán újra megölelte az Indiana Jones és a végzet templomában még kisfiú Ke Huy Quant. Meglepne, ha akadnának olyanok, akik ezzel a filmmel szeretnék meg a szériát, és később is ezt tartanák a kedvencüknek. Egyszer mindenképp nézhetős, kellemes kikapcsolódást ad. Talán lehetne ennél több is egy Indy-film. Talán már nem.
Indiana Jones és a sors tárcsája, amerikai kalandfilm, 154 perc. Június 29-től a mozikban.
Ez a cikk a Magyar Hang 2023/26. számában, június 30-án megjelenő kritika hosszabb változata.
