Tragikusabb történetet ígér a Mások gyerekei címe a valóságosnál. Persze valójában megítélés kérdése az egész. Akik megélni kénytelenek, azok tudják, mennyire fájdalmas az érzés: kifutunk az időből. Gyereket vállalnánk, családot alapítanánk, de csak egyre jobban kívülállónak érezzük magunkat. Rebecca Zlotowski filmje ezt az érzést, a kívülállás fájdalmát mutatja meg kifejezetten átélhető módon. Azt, hogy mit jelent valójában az, kimaradni valamiből. Lehet nélküle is teljes életet élni? Ez valójában erősen személyfüggő. Sokszor inkább csak hitegetjük magunkat azzal, nekünk így is jó, így is meg tudjuk találni a magunk boldogságát. Hasonló típus Rachel (Virginie Efira), aki a filmben nyíltan kimondja, egyfajta büszkeséget érzett, hogy ő is a gyermektelen nők táborát erősítheti. Legalábbis próbálta ezt a büszkeséget a magáénak tudni. A természete viszont egyre inkább lázadt ellene, míg végül már hiába tagadta volna maga előtt az egészet.
A Mások gyerekei igazán francia film, beszéljünk akár a zeneválasztásról, érzékiségéről vagy egy párkapcsolat finom árnyalatainak bemutatásáról. Ez a fajta franciás hangulat szerethetőbbé tehet bármilyen filmet, ugyanakkor itt inkább csak színesítés, maga a történet nem követelné meg. De mondhatjuk azt is, hogy a film tragikumából azért is veszít, azért is lesz jóval hétköznapibbnak érzett a drámaisága, mert efféle apró kedvességek követik egymást. A borozgatva filozofálós jelenet éppúgy ezt szolgálja, mint Sosztakovics szerzeményeinek filmbe illesztése. A kislányosan mosolygós arcú Efira eközben sokat hozzátesz a fordulóponthoz jutó karaktere hitelességéhez.
Amikor két különböző élethelyzetben járó felnőtt kezdene kapcsolatba, a különbségeket nagyon nehéz kiküszöbölni. Ha az egyik félnek már gyereke van, és épp egy kapcsolatból próbál kilábalni, akkor megtehet mindent, az új partnere akkor is kicsit kívülállónak fogja gondolni magát. A gyerek saját anyjára vágyik, a férfi a kapcsolatot siratja, továbblépni nehezen tud. Az ártatlannak tűnő jelenetek is mérgezőek lehetnek. Mondjuk, a megjegyzés az ismeretlen asszonytól, hogy hasonlít a kislány a vélt édesanyjára. Vagy az apa magyarázkodása, hogy arra gondolt, a kislány születésnapját most a nagyszülőknél, az anyával együtt töltenék. „Könnyebb volt ezt az évet családként végigcsinálni.” Tüskeként szúrnak ezek a mondatok, bármennyire is próbálnak az érintettek tapintatosak maradni. A filmbeli édesanya például még kifejezetten jól is kezeli a helyzetet. De ettől még természetesen a lányáról nem kíván lemondani, ahogy az említett családról sem feltétlenül. Hiába romlott meg kapcsolatuk a férfival, mégis ő a gyereke apja, ami szétszakíthatatlan kötődést jelent.
Mennyiszer halljuk a mondatot: „úgy szeretem, mintha a sajátom lenne”. Csak hát eközben a szóban forgó gyerek valakinek viszont a sajátja, az esetében pedig fel sem merül semmiféle „mintha”. Milyen érzés az, idegenként bekerülni egy családba, és folyamatosan azt érezni, nekünk már a jelenlétünk miatt is magyarázkodnunk kell? Felnőtt emberként hamar arra juthatunk, hogy nekünk erre az egészre semmi szükségünk. Hiába szeretjük a másikat, és hiába vagyunk oda a gyerekért is. Mégis csak kívülről érkeztünk, és bármikor ki is kerülhetünk.
A Mások gyerekei fájdalmas bizonyítéka annak, hogy a család valóban család, de ezt nem mi döntjük el kényünkre-kedvünkre. Itt téved persze mindegyik oldal is, hiszen természetesen család lehet a meleg pár és egyikük biológiai gyereke is. De a család nem jön csak úgy létre egy újabb érkezővel, csak mert tönkrement a két szülő kapcsolata. Jóban lehet mindenki mindenkivel, a szerepek akkor is egyértelműek lesznek. És sokszor jóval többet is számítanak, mint az, hogy egy férfi és egy nő már nem szerelmesek egymásba. Rachel pedig nemcsak azt ismeri fel, hogy ő akar valaki édesanyja lenni, egy család teljes körű tagja. De rájön arra is, hogy nem tud kívülálló lenni a saját életében. Nem tud csak úgy ott lenni, becsatlakozni. Neki magának kell felépítenie valami újat. Szép, igaz filmet rendezett Zlotowski, a tanulságait sokáig rághatjuk magunkban.
Mások gyerekei, francia filmdráma, 103 perc. Május 4-étől a mozikban.
