Meglepőnek érezhetjük, hogy a Saltburn elkerülte a hazai mozikat. De csak korlátozott ideig vetítették az Egyesült Államokban is. Mindezt azok után, hogy az Ígéretes fiatal nő kritikai és anyagi sikert is hozott az alkotóknak. Emerald Fennell az Oscar-szobrocskát is átvehette a forgatókönyvéért, de a filmet jelölték a legjobb film és rendező kategóriájában is. A Saltburn pedig szintén van annyira közönségcsalogató, hogy érdemes lett volna mozikba küldeni. Nem véletlen, hogy mióta felkerült az Amazon Prime-ra, rengetegen látták már, nálunk is bőven találni rajongóit. Két Golden Globe-jelölést is bezsebelt a produkció, a díjak viszont jobbára elkerülték. Igazságosnak is tekinthetjük ezt, miután a Saltburn színvonalban sajnos nem közelíti az Ígéretes fiatal nőt. Ettől még van annyira érdekes, hogy nem árt megnézni, érdemes beszélni róla.
Az Emerald Fennell-kedvelők csalódhatnak, amennyiben egy újabb feszes, társadalomkritikus szatírára számítanak. A Saltburn is figyel azért a korszellemre, témaválasztása pedig garantálja, hogy a progresszív nézőközönség megtalálja a számítását. Az Ígéretes fiatal nő viszont, mely a zaklatások, kéretlen ajánlatok, nőellenes gesztusok jelenségeit dolgozta fel, több tudott lenni az ideológiánál. Azok is szerethették, akik alapesetben még talán feministának sem mondják magukat. Szórakoztatva mutatta meg azok igazságát, akik rendre figyelmeztetnek a ragadozó viselkedés, illetve az áldozathibáztatás pusztító következményeire. Sokan szeretik ezeket félresöpörni, összemosva bántalmazást és súlyos traumát azzal, amikor csupán egy kellemetlen közeledést kell elhárítani. Az Ígéretes fiatal nő megmutatta utóbbiakat is, de tisztában volt vele, minek mi a súlya, és nem félt nagy adag fekete humorral közelíteni a témához. Jól eltalált jelenetei könnyen megragadtak a nézőben, akik másodszor-harmadszor nézve már pontosan tudhatták, mikor mi következik. És mégis újra akarták látni, sokadjára is megkapva ugyanazt az élményt.
A Saltburn ehhez képest sajnos erősen túlnyújtott a maga 131 percével, töltelékjeleneteket is bőven találni benne. A forgatókönyv ezúttal nem biztosított annyira feszes, pontosan kiszámított történetet, mint az előző film. Ráadásul míg az Ígéretes fiatal nő a témaválasztást illetően úttörőnek bizonyult, addig a Saltburn inkább csak meglovagol egy néhány éve létező trendet. Nem véletlenül juthatnak sokak eszébe olyan filmek róla, mint amilyen az Oscar-nyertes dél-koreai Élősködők is volt. Igaz, a Saltburnben nem szegények és gazdagok találkozását figyelhetjük. Az előbbiek helyét a fényűző életet irigylő középosztály veszi át. Míg az Élősködők szegényei szívósan küzdöttek a felszínen maradásáért, addig a Saltburn főszereplője, Oliver visszafogott ravaszsággal szövögeti hálóját. A pókhasonlat egyértelműen meg is jelenik a filmben, melyben Oliver Quick fiatal egyetemistaként válik a gazdag és jóvágású Felix (az Eufóriából ismert Jacob Elordi) rajongójává, majd közeli barátjává. Felix elsősorban sajnálja őt, miközben környezete nem nézi jó szemmel a közeledést. Oliver szembesül persze a bántó reakciókkal, de igyekszik állhatatos maradni, kiharcolni a ranglétrán való feljebb kerülést. Ebben a tekintetben is hasonlít az Élősködők nála sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévő családjára.
A Saltburn értékét elsősorban Barry Keoghan (Egy szent szarvas meggyilkolása, A sziget szellemei) nagyszerű alakítása jelenti. Van valami hátborzongató a személyében, így még amikor többé-kevésbé kiismerhető fiatalt alakít, akkor is valamennyire tartunk tőle. A Saltburnben pedig szabadjára engedhette magát, lehetett annyira „weird”, amennyire csak tud. A gazdag család eközben viszonylag sztereotip módon van ábrázolva: mindenkit megkapunk a sznob tudóskodó apától az élete virágzását gyászoló feleségen át a csábító lánygyermekig. Oliver azért is tud hálóját szövögető pókként olyan hiteles lenni, mert a saltburnieket könnyedén el tudjuk képzelni mit sem sejtő, szerencsétlen legyekként. Pontosan úgy, ahogy az Élősködők esetében tapasztaltuk.
A művészvilág szereti kissé leegyszerűsítő módon elképzelni a különböző társadalmi rétegeket. A szegények-középosztálybeliek ezekben a filmekben élelmesek és számítóak, a gazdagok pedig mit sem sejtő, némileg együgyű figurák. Alapvetően nem értenénk, hasonló képességekkel hogyan jutottak ilyen magasra, de a filmek természetesen megmagyarázzák nekünk: jó helyre születtek és kész. Nem kellett két fűszálat sem keresztbe tenniük, hogy hasonló életet élvezzenek, egyszerűen csak az ölükbe hullott minden. Ezzel szemben a kevésbé jó anyagi helyzetből indulók esetében szó sem lehet lustaságról vagy szellemi restségről. Nem: az ő fejükben kidolgozott forgatókönyvek vannak, és a legszorultabb helyzetből is kivágják magukat. A Saltburn végén Oliver monológjában el is magyarázza nekünk, hogy már csak ilyenek ezek az emberek. Jól élnek, tehát rég lankadt a figyelmük, egyenesen „nincsenek természetes ellenségeik”. Meglepő állítás, épp az ellenkezőjét gondolnánk, mire Oliver pontosít: azaz egy mégis csak van. Ő lenne az, az irigykedő középosztálybeli, aki a film nagy részében egyfajta rajongó szerelmet érez barátja iránt? Ahhoz képest, hogy a mű valamiféle jellemzőnek ábrázolt társadalmi szembekerülést ábrázol, Oliver Quick elég sajátos karakter ahhoz, hogy ne érezzük találkozásukat tipikusnak.
A középosztály irigykedését persze érthetjük, a szociopata számítást viszont nemigen tekinthetjük egy jellemző tulajdonságnak. Az Ígéretes fiatal nő esetében épp az is volt a jó, hogy miközben a főszereplőt, Cassandrát az előbbi jelzővel vádolták, ő valójában nagyon is érzékeny, zárkózott természet volt, aki visszatérően konfliktusba került bosszúhadjáratával. Ráadásul általában nem is merészkedett túl messze, így inkább gondoltuk stílusos és okos igazságosztónak, mintsem kegyetlen ámokfutónak. Tudtuk szeretni, együtt menni vele. A Saltburn főhősétől viszont – jól kiszámított módon – inkább idegenkedünk, a játékidő teltével pedig egyre nehezebben érezzük át helyzetét. Keoghan viszont mindent megtesz azért, hogy eközben végig kíváncsiak maradjunk rá, és akarjuk tudni, mi is rejlik valójában benne. Ahogy a történet alakulását is szívesen követjük, végig megmarad érdeklődésünk, noha a játékidő lehetne legalább negyedórával rövidebb. A Saltburnből elsősorban a humor és az átélhetőség hiányzik, de így is stílusos, érdekfeszítő és lenyűgöző vizuális megoldásokkal szolgáló munka. Azért reméljük, Emerald Fennell következő rendezése már jobban fog hasonlítani az előzőre.
Saltburn. Amerikai filmdráma. 131 perc. Elérhető az Amazon Prime-on.
