Az év filmjében két kőszikla beszélgetésén is sírva nevetünk

Az év filmjében két kőszikla beszélgetésén is sírva nevetünk

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Lehet valami egyszerre agyelhajítós vígjáték, családi dráma, multiverzumos sci-fi, kung-fu film és filozófiai remekmű? Egészen a Minden, mindenhol, mindenkor-ig (Everything Everywhere All at Once) azt mondtuk volna, az ilyesmi nemhogy lehetetlen, de próbálkozni sem kellene vele. A végeredmény kizárólag valami B-kategóriás, eleve videóforgalmazásra (ma más streamingre) gyártott rettenet lehet, gondolhattuk. Hiszen mi értelme ennyi mindent egy filmbe zsúfolni? Ám Danielék (Dan Kwan és Daniel Scheinert, akik valóban csak Daniels-ként hivatkoznak magukra) magasra tették a lécet, és nemcsak hogy sikerült megugraniuk, de az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb filmjét készítették el.

Ezt persze túlzónak érezhetik azok, akik még nem ültek be rá. Akik viszont túl vannak rajta, azok a hozzászólásokban is inkább a szuperlatívuszokat keresik: mit mondjunk arra, amire már kevésnek érezzük a mestermű megnevezést? Elhangzott még a „filmtörténeti mérföldkő” is, ami lehet persze erős, de ha mondjuk a Mátrixot annak tekintjük, hát nem kell spórolnunk itt sem a jelzőkkel. Csupán nézettségben maradhat el Wachowskiék sci-fijétől, ami sajnos látszott az első magyar hétvégén is: 3855-en nézték meg a filmet. (Azért ez is elég volt a hatodik helyre.) Másfelől az is nagy dolog, hogy egy ennyire formabontó film eljutott magyar forgalmazásba, sőt, még a plázamozikba is. (Még ha emiatt sok véletlen betévedő értetlenkedni is fog a filmen.) Ha csak az elmúlt éveket nézzük, az olyan nagyszerű művészfilmek, mint A világítótorony, a Nyers vagy legutóbb a román Bad Luck Banging, csak egyszeri vetítéseket kaptak.

Danielék filmjének annyi rétege van, hogy többszöri nézés sem árt mindnek kibogozásához. Főleg, hogy az alkotók annyi finomságot, rejtett utalást tettek bele, amelyek elsőre nem is feltétlenül jönnek ki. A Minden, mindenhol… azért is nagyszerű, mert bár végig egy hiperintenzív, összetett multiverzumos őrület, mégis viszonylag könnyen érthető a sztori, nem kell PhD-diploma a kibogozásához. Nem egy David Lynch-filmet nézünk, nincs szó arról, hogy fél óra után kénytelenek vagyunk elengedni az értelmezésre tett hiábavaló kísérleteket. Hőseink mindent aprólékosan elmagyaráznak, aminek megértéséhez persze muszáj nagyon figyelnünk, másnaposan-halálfáradtan már tényleg gondban lehetünk.

A cím magyar fordítása nem tökéletes, „mindenkor” helyett pontosabb lenne az „egyszerre”, aminek fontos történeti jelentősége van. Három részre tagolódik a film, igazodva ahhoz, ahogy Evelyn Wanggal együtt megismerjük az ő lehetséges életeit, eljutva a felismerésig, mit is érdemes kezdeni ezzel az egésszel.

Az elmúlt évtizedekben is erős volt az az elképzelés, amit a kultikus Seinfeldben még úgy fogalmaztak meg: a semmiről kellene sorozatot (filmet) gyártani. Azaz arról, ahogy a szereplők élik hétköznapi, persze azért eseménydús életüket. A Jóbarátok is ennek jegyében lett sikeres, de sorolhatnánk a filmeket is egészen a legutóbbi időkig, mondjuk, A világ legrosszabb emberéig. Ritkább az, amikor ezzel ellentétesen az alkotók azt tűzik ki célul, hogy nagyjából mindenről, az élet teljességéről forgassanak filmet. Eljutva tinédzserkori szerelemtől a számlák töltögetéséig, a földi élet születésétől az apokalipszisig. Vagy ahogy itt megfogalmazzák: mákvirággal, sóval, az összes craigslistes hirdetéssel és vágyakozással, csalódással, mindezt belezsúfolva… egy bagelbe. Amennyire őrült, sokszor agyament humorú a film, annyira intelligens és érzelmes is egyszerre. Ami tényleg csodaszámba megy.

Pedig Wangék tipikusan az a család, akik esetében a semmiről szokás inkább forgatni. Élik szegényes életüket, feszülten töltögetve a számlákat és igazgatják csőd szélén álló mosodájukat. Anya (Michelle Yeoh) a lányával (Stephanie Hsu) perel, mert tetoválása lett, a lányok iránt érdeklődik, ráadásul már alig hívja őt. Közben a férj, Waymond (Ke Huy Quan) a válást fontolgatja, a kapcsolat már rég nem ugyanaz, mint egykor. Ráadásul meg is jelenik az idős édesapa, akinek lánya sosem tudott megfelelni, frusztrációját inkább az ő saját gyermekére vetíti ki. Amikor pedig az adóhatóságnál kénytelenek könyörögni, hogy hadd kapjanak egy utolsó határidőt, minden összeomlani látszik. Arra viszont talán még így sem számít Wang asszony, hogy felbukkan az ún. alfaverzumból, azaz egy párhuzamos világból férje tökéletes mása, és közli vele, hogy egyedül ő mentheti meg a mindenséget.

Arra pedig a néző nem feltétlenül számít, hogy ezek után egy filozófiailag tökéletesen felépített mű bontakozik ki lehetséges életeinkről, választásainkról és arról, miért is érdemes a világon lenni. „Mrs. Wang, velünk van?” - kérdezi a mord adóhatósági ügyintéző (Jamie Lee Curtis tökéletes a szerepben), mire ő siet megnyugtatni, hogy igen, figyel rá. Angolul még sokatmondóbb a válasz: „I am paying attention”. Látszatfigyelmünkkel fizetünk a hivatalban és fáradtan hazaesve, az utcán ismerősünkkel összefutva és rokonunk baját telefonon hallgatva. Todd Solondz elborult klasszikusa, A boldogságtól ordítani indult úgy, hogy a zaklatott lelkű pszichiáter hallgatta szintén zaklatott lelkű betegét, miközben fejben már azt gondolta végig, mi mindent kell vennie délután a boltban.

Ahogy az említett szakmát ma sokan gyakorolják, az tökéletes képet ad hiperaktív, figyelemzavaros korunkról. Arról a világról, amikor már azért is rendesen a pénztárcánkba kell nyúljunk, hogy valaki úgy tegyen, mint aki épp ott van velünk, abban a pillanatban. Sőt: meggyőzzön róla, hogy még érdekli is, amit mondunk! Persze tudjuk, hogy ez a legtöbb esetben nincs így, frusztrál is minket rendesen, mikor úgy érezzük, valami lényegesről beszélünk, a másik pedig csak üres tekintettel néz vissza ránk. Nem lehet fontosabb annál, mint ez a beszélgetésünk az adóügyeikről és az iratok hiányosságairól – halljuk a hivatalnokot. Nem lehet fontosabb annál, mint ez a beszélgetésünk a multiverzumot fenyegető halálos veszélyről – mondja Alfa Waymond. Ami ironikusan hangzik, később mégis hőseinkkel együtt látjuk be: semmit nem számíthat a különbség. Hiszen minek van értelme, ha minden a megsemmisülés felé tart, és csak egy-két jó pillanatunk akad, ha egyáltalán? Mi értelme elhibázottnak érzett életünket élnünk, ha még szembesülünk is vele, mivé lehettünk volna? Nem csoda hát, hogy gondolatban mindig valahol máshol járunk, azt gondolva, hogy boldogabbak lennénk mással, másik helyen, talán egyenesen egy másik életben.

József Attila Két hexametere szolgál persze itt is tanulságul: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Mindez az Everything...-ben úgy hangzik: „akkor majd megbecsülöm azt a néhány pillanatot.” Hirtelenjében a „nem számít semmi” pozitív üzenetté nemesül. Már nem azt jelenti, hogy minden felesleges, hanem hogy bármi lehetséges. A film egyébként is bővelkedik idézhető, tökéletes mondatokban. Összes lehetséges életünk folyamatosan a figyelmünket követeli – halljuk, miközben egyre inkább szomjazzuk mi is a választ, hogy miért is érdemes életünket választani annak tudatában, hogy mindez csak szegényes, tökéletlen lehet, és úgysem a legjobb verziónkat valósítjuk meg végül.

Mindezt egy valóban megindító anya-lánya, illetve feleség-férj drámába ágyazták Danielék, a film során így egyik percben nevetünk, a következőben már sírunk, miközben végig saját életünk értelmén és a világmindenség célján jár az eszünk. A film vizuálisan is annyira kaotikus, amennyire csak lehet, Paul Rogers vágó rendkívüli munkát végzett, a végére pedig a látvány már önmagában is hozná a katarzist. A film egyik csúcspontján két kőszikla beszélget, az egészet kifeliratozzák nekünk, mi pedig magunkon is megdöbbenünk, amikor azon sírjuk el magunkat, hogy egy kőszikla lezuhan a hegyoldalról. Vagy, ahogy egy kommentelő írta: könnyezve nézte, ahogy egy férfi semmi mást nem csinál, csak dalolva sepreget a mosodában – „ennyire jó film ez”. Amit számtalan oldalról lehet vizsgálni a többnyelvűségtől (és annak stigmatizációjától) kezdve a családi minták továbbadásán át egészen a mostanság divatos témáig, a buborékba zártság veszélyeiig. 

A Minden, mindenhol… a meglepetések filmje, ezúttal tényleg teljesen kiszámíthatatlan az egész még akkor is, ha nagyjából sejtjük, mit várhatunk. Az A24 általában is remek filmeket szokott hozni (Egy szent szarvas meggyilkolása, Eksztázis, Csiszolatlan gyémánt stb.), de ezúttal tényleg évtizedes remekmű jött össze. Ami annyira szokatlan, formabontó, hogy jó eséllyel nem fogják megszórni Oscar-díjakkal, pedig ha lenne igazság, jövőre ez kapná a legfontosabb elismeréseket.

Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once) amerikai sci-fi, 139 perc, 2022

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben