Kínai film nyerte az idei miskolci Cinefestet, a Hat hét pedig a fesztivál Nagydíjával térhetett haza. Ilyennek láttuk a díjazottakat.
Nem mondhatjuk, hogy a papírforma érvényesült volna a kínai Porrá leszünk (Yin ru chen yan) Cinefest-győzelmével. Ruijun Li filmjéről eddig feltehetően kevesen hallottak, és még a fesztiválozók jó részének is kimaradhatott a nyitó hétvégén, vasárnap délután vetített költői filmdráma. Annál jobban járhat mindenki, ha utólag pótolja a kínai hétköznapok nyomorába mesebeli szerelmet álmodó filmet. A FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűrije szintén a Porrá leszünk-et választotta a legjobb nemzetközi filmnek.
Az idei Cinefesten egyébként külön blokkot is alkottak a kínai produkciók, a kitekintő szekcióban leadták Ruoxin Yin Testvér című filmjét, amely a tragédiák sorát hozó egykepolitika témáját érinti. A kínai nézők tömegével váltottak jegyet rá, nyugatabbra viszont az eddigi reakciók alapján jóval nehezebb befogadni a történetet. A Berlini Filmfesztiválon Arany Medvére is jelölt Porrá leszünk annál könnyebben utat találhat az európai szívekhez is, a Pressburger Imre-díjat megérdemeltnek mondhatjuk. Még akkor is, ha sokkal inkább tippeltem volna arra, hogy Park Chan-wook új filmje, esetleg a Hat hét viheti majd haza a fődíjat.
Szakonyi Noémi Veronika utóbbi filmje kapta viszont a fesztivál Nagydíját, az idei év legjobb magyar alkotásai között pedig mindenképp ott a Hat hét helye. Lehetett pedig tartani attól, mennyire örökíti majd tovább a kilencvenes évekbeli magyar filmes hagyományokat. Nyomorpornóról vagy kínosan amatőr színészi játékról szerencsére szó sincs, és az elmúlt évtizedek abortuszdrámáival sem érdemes összekötni a produkciót. Ami pedig látszólag lehetséges lenne, annak ellenére, hogy a Hat hétben szó sincs művi terhességmegszakításról, a történet egy örökbefogadásról, illetve a szülést követő időszakról szól. Viszont ugyanúgy döntéshelyzet előtt álló, kétségbeesett fiatal nőért szoríthatunk, mint a nagyszerű román Négy hónap, három hét, két napban. A Hat hét viszont egészen más dimenziókat jár be, sokkal inkább szól felelősségvállalásról, határaink átlépéséről és a születés után feltámadó érzésekről.
A néhány éve bevezetett szabályozás szerint a gyerekéről lemondó anyának hat hete van még, amíg meggondolhatja magát. Sok vitát kiváltott ez a módosítás, arról viszont talán kevesebb szó esett, amit ez a film megrázó erővel mutat be. A hat hét ugyanis azok számára, akik jellemzően az örökbeadás mellett döntenek, amennyire nehéz és nyomasztó lehet, annyira illuzórikus valójában. Miközben szeretjük elhitetni magunkkal, hogy semmi sem végleges, és sosem késő helyrehozni a dolgokat, valójában az élet nem ennyire kegyes velünk. Végül pedig már lehetetlen megúszni fájdalom nélkül. Valaki mindenképpen sérülni fog. Még az is lehet, hogy mindenki – alakuljon bármiként a történet. A néző ráadásul azért is kényelmetlenül érzi magát, mert óhatatlanul szurkolói alapállást vesz fel, miközben a sztori egyáltalán nem fekete-fehér, valahol mindenki igazságát érthetjük. Még akkor is, ha közben olykor azt gondoljuk, hogy mi igenis máshogy csinálnánk. Kívülről persze mindig könnyű erre jutni.
A főszerepet alakító Román Katalin játéka kifejezetten minimalistának tűnik, épp ezért is lesz olyan nyomasztó követni. Lefojtott feszültség, dühös fel-alá szaladgálás jellemzi, a nézőt pedig ez könnyen frusztálhatja. Főleg, hogy – amint a vetítés utáni közönségtalálkozón is elhangzott – a kamera annyira közel ment, amennyire csak lehetett. Dokumentumfilmben gondolkoztak elsőre, de épp azért is álltak el tőle, mert egy ennyire kényes helyzetben a bevonódás elkerülhetetlennek tűnt. Már attól összeszorulhatott a torkunk, ahogy Román Katalin arról beszélt: több érintettel is személyesen leült, egyikük a beszélgetés adott pontján pedig elsírta magát.
A Dargay Attila-díjat a magyar animáció fiatal tehetségének, Horesnyi Máténak ítélték oda. Aki látta A kisebbik rossz című rövidfilmjét, nem is kételkedhet az elismerés jogosságában. A Hazai Attila novellái alapján készült animáció kifejezetten átgondolt, összetett munka. Amennyire abszurdak, álomszerűek a jelenetei, annyira a körülöttünk lévő, mindennapos valóságról, a bennünket folyamatosan aggasztó kérdésekről szólnak. Ez pedig már önmagában bravúr, hiszen az animációs rövidfilmek, ha a hétköznapoktól elemeltek, akkor sokszor kifejezetten homályosak, ködszurkálók tudnak lenni. A kisebbik rossz viszont amellett, hogy szintén nehezen felfejthető, mégis erőteljesen szembesít bennünket minden kisszerűségünkkel, szégyenünkkel, nyomorunkkal és vágyakozásainkkal.
Valahol lehetett sejteni már a vetítés után is, hogy a közönségdíjat a Nyugati nyaralás kaphatja majd. Tiszeker Dániel és Lévai Balázs új filmje már most megosztja a közönséget és a kritikusokat: utóbbiak többnyire nem szeretik, előbbiek könnyed limonádéként kezelik, és jól szórakoznak rajta. Még akkor is, ha a filmben, amely látványosan az élőszereplős Mézga család kíván lenni, alig akad egy-két értelmezhető poén. A humor forrását többnyire olyasmik jelentik, mint hogy a nyolcvanas években Veszprémből a Balaton-partra utazó család nyelvtudás nélkül próbál németül beszélni.
A sztori nagyban építene a nosztalgiára, az alkotók belepakoltak mindent az akkori slágerektől kezdve a népszerű helyeken át Lindáig és konkrétan a Mézga családig. Eközben viszont a film a felénél átvált egy kémsztoriba, miután a Nyugat-Európába útlevél híján ki nem engedett családot még a Balatonnál is a titkosszolgálat zaklatja. Jobb nem belemenni, mennyire komolyan vehető az a történet, amely szerint hőseink olyan könnyedén kerülnek Kádár vagy a nyugat-német topvezetés közelébe, amilyen simán elmerülnek a luxusban egy lopott útlevél segítségével. Helyenként kifejezetten ügyesen mutatja meg a film, hogy a hidegháború ellenére azért mégis csak az ide érkező nyugatiaknak járt minden kiváltság. Csak épp ezt már 1968-ban megmutatta A veréb is madár, a Nyugati nyaralás pedig a nyolcvanas évek közepén játszódik. Amelyben az alkotók szerint problémamentesen válthatja egymást a Tarzan Boy és egy kifejezetten veszélyes titkosszolgálati balhé. A Nyugati nyaralást ügyesen a Nagykarácsony készítőinek filmjeként hirdetik, emiatt pedig sokan a bárgyú alapsztori ellenére is szerethető karakterekre, humoros jelenetekre számítanak. A probléma inkább ott lehet, hogy míg a Nagykarácsonyt többek közt a szórakoztató történeteiről ismert Fehér Boldizsár írta, addig a Nyugati nyaralást a másféle sztorikban jó Tasnádi István. Ha az előző film forgatókönyvírói csapata állt volna össze, feltehetően itt is jobb eredmény születhetett volna.
Az idei miskolci Cinefest egyéb filmjeiről később részletesebben is írunk.
A fesztivál díjazottjai:
Pressburger Imre-díj – A fesztivál fődíja a legjobb filmnek: Porrá leszünk (Return to Dust / Yin ru chen yan), r.: Ruijun Li
Zukor Adolf-díj – A fesztivál Nagydíja: Hat hét, r.: Szakonyi Noémi Veronika
A legjobb rövidfilm díja: Zárt ajtók mögött (Toutes les nuits / Behind Closed Doors), r.: Latifa Said
Dargay Attila díj – A magyar animáció ifjú tehetsége: Horesnyi Máté
CineNeWave díj: Nyugvó köd, r.: Fábián Nikoletta
CineDocs díj: Akik lehettünk volna (Wer wir gewesen sein werden / Who We Will Have Been), r.: Erec Brehmer, Angelina Zeidler
A CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja: Közel (Close), r.: Lukas Dhont
A FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja a legjobb nemzetközi filmnek: Porrá leszünk (Return to Dust / Yin ru chen yan), r.: Ruijun Li
A FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja a legjobb magyar filmnek: Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes, r.: Oláh Kata
A Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díja: A barlang (Il Buco / The Hole) r.: Michelangelo Frammartino
Közönségdíj: Nyugati nyaralás, r.: Tiszeker Dániel, Lévai Balázs
Életműdíj: Molnár Piroska (a megnyitó ünnepségen átadott díj)
Életműdíj: Rófusz Ferenc (a záró ünnepségen átadott díj)
