Szombat este átadták az idei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál díjait a Szolnoki Galériában. A fesztivál fődíját Magnus von Horn drámája, a Lány a tűvel kapta, az ötnapos eseményen pedig jelen volt Antal Nimród filmrendező, illetve több nemzetközileg elismert látványtervező. Beszámolónk az idei fesztiválról.
Amikor napjainkban fekete-fehér film készül, vagy színes filmet bemutatnak így is, az általában a történet komorságát igyekszik erősíteni. Stíluselemként szolgál, mely megidézi a mozgókép születésének hajnalát, esetleg a nyomasztást próbálja hatványra emelni. Az viszont kifejezetten ritka, amit a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál fődíját elhozó Lány a tűvel csinál. Magnus von Horn új filmje ugyanis nem egyszerűen átkattintja fekete-fehérre a látottakat, hanem a sztorinak markáns eleme a nézőt hamar rabul ejtő, expresszionista színvilág. A Cannes-ban bemutatott dráma, amennyire súlyos sztorival operál, annyira megbabonázza a közönséget. Elfordulnánk legszívesebben, a képek viszont olyan gyönyörűek, hogy csak meredten tudjuk követni a borzalmakat. Merthogy utóbbiakból kijut bőven a valós történeten alapuló filmben.
A múlt század elején járunk, ekkor szedte fiatal áldozatait egy sorozatgyilkos, a koppenhágai örökbefogadó ügynökséget vezető Dagmar Overby. A sztori központi alakja viszont nem ő, hanem a kezdetben mit sem sejtő Karoline. A világháború megtépázza őt is, párját már hősi halottként könyveli el, közben pedig rátalálni látszik a friss szerelem. Aztán férje mégis hazatér, csakhogy arcát különös maszk fedi, hogy aztán időnként lekerülve sokkolja a nézőt is az arcát szétroncsoló sérülése. Karoline már nem tud mit kezdeni vele, új életét választaná, kezdeti szánakozása pedig gyorsan csap át dühödt vagdalkozásba. De hiába, mert új választottjától sem remélhet sok jót. Hamarosan pedig ott találja magát idegen gyermekeket szoptatva, a borzalmak pedig eztán csak fokozódnak.
A svéd-lengyel rendező nem ismeretlen számunkra, Sweat című influenszerdrámája ott volt az elmúlt évek legjobbjai között. A film még nem hozta meg számára azt az elismertséget, amit érdemelne, a Lány a tűvel viszont jó eséllyel ehhez már hozzá fogja segíteni. Jól írja Rudas Dóra, amikor az októberi Filmvilágban az életművét értékeli, hogy fontos közös vonás a szeretetlenség. Hőseink, legyenek épp férfiak vagy nők, borzasztóan éhezik az intimitást és megbecsülést, annak hiánya pedig egyre szánalomra méltóbb, illetve súlyosabb dolgokra sarkallja őket. Igaz ez a korai, Utórengés című rendezésre, és a legújabb filmre egyaránt.
Azzal a megállapítással viszont már jóval könnyebb vitatkozni, hogy ezek a filmek „minden, felelősségtudattal sújtott nyugati férfi” keresztjét, a „nők ellen elkövetett évezredes bűnökért” érzett bűntudatot tematizálnák. A megfejtés persze nem meglepő, hiszen gyakran látjuk, amint a gombhoz varrják a kabátot, világnézethez a mozivásznon látottakat. Nem is szokatlan jelenség, amikor az áldozatközpontú szemléletnek keresnek művészetbeli visszaigazolást, gyakran a jóval összetettebb munkákat leegyszerűsítve erkölcsi-ideológiai példa- és vádbeszéddé. Persze a férfi-női konfliktusok, a nőkkel szemben elkövetett (gyakran szisztematikus) sérelmek nyilvánvalóak. Csakhogy az egészet még a XX. század hajnalán sem szimplifikálhattuk ennyire, amint ez a női sorozatgyilkos történetén látszik is. Vagy azon, hogy voltaképpen a katonaférj legalább olyannyira (ha nem jobban) áldozat, mint az otthon magára maradó feleség. Aki épp az új szerelemmel ismerkedik, miközben férje tönkrement arccal próbálja folytatni életét. Mindez nem ítélet a szintén nehéz helyzetben lévő nő felett, hanem egyszerű ténymegállapítás.
A Lány a tűvel nem azért hihetetlenül erős, korszakos film, mert visszaigazolni látszik bizonyos feminista elgondolásokat. Sokkal inkább amiatt, amilyen pontosan megmutatja, mennyire képtelenek egymásnak boldogságot okozni, illetve az életükkel zöld ágra vergődni az egyre sérültebb, kapcsolataikban és a társadalomban elveszett emberek. Mindezért pedig többnyire nem is ők lesznek a felelősek, hiszen az anyasággal magára maradt nők valóban áldozatok, ahogy a háborúnak kitett férfi szintén. Nem is beszélve az összes többi mellett legkiszolgáltatottabb lényről, a felnőttek kényére-kedvére bízott csecsemőről.
A zseniális díszlettervezőről, Trauner Sándorról elnevezett filmfesztivál a képi világot helyezi a középpontba, a fődíjat is a legjobb látványtervezésért ítéli évről évre oda. Magnus von Horn filmjénél jobb helyre nem is kerülhetett volna ez, hiszen a Lány a tűvel vizualitása nemcsak önmagában elkápráztató, de a filmnyelv fontos eleme, és a még erőteljesebb, maradandóbb hatást szolgálja.
Az idei ATAFF versenyprogramja izgalmas produkciókkal szolgált még, Magnus von Horn mellett az ukrán Denisz Taraszov filmjét emelhetjük ki elsősorban. A rendezővel való beszélgetésről, illetve a Diagnózis: másként gondolkodóról külön cikket is közöltünk múlt pénteken.
Az elmúlt években a fesztiválon interjúztunk már a Leány gyöngy fülbevalóval rendezőjével, Peter Webberrel, ahogy írtunk a Macskajajt rendező Emir Kusturica két évvel ezelőtti előadásáról is. A háború tragikus elhúzódását is példázza az, hogy 2022-en az erősen ukrán- (és Nyugat-)kritikus Kusturica is Putyinról és Zelenszkijről beszélt ugyanazon a színpadon, mint most az ukrán honvédelem fontosságát hangsúlyozó Taraszov. A filmfesztivál tartósan magas színvonala eközben bizonyítja, hogy számukra valóban a filmek és a látvány számítanak, de azt mindenképp dicsérhetjük, hogy ennyire különböző álláspontok elhangozhatnak ugyanott. Amikor a politikai nyomásgyakorlás, illetve a cancel culture jelensége világszerte és idehaza is érvényesülni látszik (más-más politikai oldalakról), akkor még inkább becsülnünk kell azokat a helyeket, amelyeken az ilyesmit kívül igyekeznek tartani. A hasonló fesztiváloknak nagyon nem tettek jót a járvány miatti korlátozás évei, a szolnoki eseményt viszont szerencsére még 2020 őszén is sikerült megtartani. Annál is fontosabb, hogy azóta sem állt földbe a fesztivál, ez elsősorban a rendezvényt vezető Demeter Évának köszönhető.
Fontos tehát életben tartani az olyan filmfesztiválokat, amilyen a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a miskolci Cinefest mellett a szolnoki ATAFF is. Ahogy a beválogatott és díjazott művek, úgy a meghívott vendégek is mindig a szakma legjobbjai közül kerülnek ki. Három éve mesterkurzust tartott például a Gaspar Noéval és Roman Polanskival is közös filmet jegyző Jean Rabasse, ahogy idén a Lars von Trierrel együtt dolgozó Jette Lehmann. Az utóbbi felelt az elmúlt évek olyan produkcióiért is, mint A fattyú, a Csendes szív vagy a Melankólia. Szintén itt volt idén a Dűne-filmeken dolgozó Portik Adorján, illetve Verebes István fia, Peter Sparrow látványtervező. De a legnagyobb érdeklődést a régóta Szolnokra hozni tervezett Antal Nimród váltotta ki. A Stranger Things-epizódokat is rendező filmes hosszabb látogatásra érkezett, a Freeszfe hallgatóinak is tartott később egy nyílt órát. A szolnoki, bizalmas jellegű beszélgetésen filmszakos hallgatók faggathatták őt az érvényesülés lehetőségeiről, ahogy persze pályája fontos munkáiról, a Kontrollról és a Stranger Thingsről is beszélgetett a rendező Dudás Viktorral.
Az ATAFF-ra igyekeznek mindig olyan produkciókat is elhozni, amelyek később esetleg forgalmazást sem kapnak, és nem nagyon lehet őket elcsípni itthoni mozikban. Kérdéses, a Taraszov-film ilyen lesz-e, mindenesetre a Linn Ullmann fia, Halfdan Ullmann Tøndel rendezte Armandot szerencsére bemutatják október végén. Reméljük, ugyanígy lesz Isabel Coixet édes-bús spanyol drámájával, az Egy szerelemmel is. A megtekintése előtt kissé aggódtam: az alacsonyabb IMDb-értékelés, illetve egyes kritikák sem sok jót ígértek. Szerencsére pozitívan csalódtam, az Egy szerelem abszolút méltó ahhoz a rendezőhöz, aki két évtizede a Sarah Polley pályája egyik csúcsaként is értékelhető Az élet nélkülemmel ismertté vált. Az Egy szerelem kicsit olyan, mint egy romantikusabb, kevésbé elvont Dogville-sztori. Jelen esetben is adott egy messziről érkezett fiatal nő, akit az összetartó kis közösség azonnal a keblére ölelni látszik. Mindenki meghívja, mindenki segíteni próbál. Aztán a barátságos gesztusok árát hamar elkezdik megkérni, Nat (Laia Costa) pedig a kezdeti vonakodás után gyorsan megadja magát. Sőt, igyekszik akkor már szívét-lelkét beleadni a dolgokba, emberséget csempészve oda is, ahol régóta megkeményedtek már a szívek. Csakhogy hiába teszi, a hasonló közösségek végül mindig csak Németh László Gyászát idézik: összezárnak és minden apró „hibát” kegyetlenül megtorolnak. A nő sem tűr a végtelenségig, a kíméletlenségre pedig végül hasonló keménységgel reagál.
Ahogy így végigvettem mindezt, a Lars von Trier-filmmel vont párhuzam annyira kézenfekvővé vált, hogy biztos lettem benne, nem elsőként jutott eszembe. Sejtésem be is igazolódott, a film alapjául szolgáló Sara Mesa-regényt többen is a Dogville-lel, illetve a J. M. Coetzee-féle Szégyennel rokonították. Aki tehát szereti a klausztrofób skandináv nyomasztást, érdemes egy próbát tegyen annak mediterrán társával is. Coixet filmje emberi léptékével hozza közelebb a történetet, ezzel is bizonyítva, hogy a példázatszerű történet semennyire nem elrugaszkodott a valóságtól.
Az ATAFF szereti a látványos, kosztümös életrajzi-történelmi drámákat, idén is kaptunk több ilyet. Érdekes, mennyire gyakoriak mostanában a zeneszerzőkre épülő biopic-ek: tavaly Josef Myslivecek cseh alkotó életét láttuk viszont, most pedig Alma és Gustav Mahlerét. Illetve hát utóbbi az Alma és Oskar című film elején rögtön elhalálozik, onnantól pedig megkerülhetetlen szellemként van jelen a férje örökségét gondozó Alma Mahler és Oskar Kokoschka viharos kapcsolatában. Izgalmas páros, izgalmas alkotók, Dieter Berner filmje pedig, ha nem is váltja meg a világot, azért szépen, érzékletesen mesél róluk. Hatásában erőteljesebb lesz viszont a XVI. Lajos és Marie Antoinette utolsó napjait megmutató Az özönvíz, mely fokozatosan tárja elénk, hogyan válnak az istenszerű, kimért teremtmények előbb az élethazugságaikra ráismerő, megfáradt emberekké, majd a végtől rettenő halálra ítéltekké. Mind Guillaume Canet, mind Mélanie Laurent hatásosan alakítják a távolságtartást magukra erőltető, de egyre emberibbé alakuló királyi párt. Az első értetlenkedést pedig, hogy ágy híján hol is fognak aludni, a végére természetszerűleg váltja, hogy kés-villa nélkül is olyan felszabadultan ebédelnek, akár a gyerekek. Gianluca Jodice filmje ügyesen felépített, hatásos életrajzi dráma, mely egyben hű lenyomata annak is, hogy sem a franciák, sem általában az európaiak nem tudnak máig mit kezdeni azzal, hogy a szabadság-egyenlőség szép eszméit a gyakorlatban vérfürdővel, a humanizmust pedig az embertelenség fokozásával akarták kivívni.
Az Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál 2024-es díjazottjai:
Legjobb látványtervezés
I. helyezett: Lány a tűvel (The Girl With the Needle), látványtervező: Jagna Dobesz.
II. helyezett: Diagnózis: Másképp gondolkodó (Diagnosis: Dissent), látványtervező: Ivan Tyshchenko
III. helyezett: Alma és Oskar (Alma&Oskar), látványtervező: Su Erdt.
Életműdíj: Henrik Irén animációs operatőr.
Képzőművészeti versenyprogram:
I. helyezett: Diogo Varela: João Ayres, egy független festő
II. helyezett: Vladimir Sumashedov: Az utolsó posztmodernista: Andrej Csezsin
III. helyezett: Balogh Ernő Zoltán Az alkotás öröme
Magyar Művészeti Akadémia Különdíj: Nagy István/Brlázs Ágnes: A pillangó szárnyán – Keleti Éva fotográfus portréja
Az Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál 2024-es díjazottjai (Fotó: Illyés Csaba)
Látványos tudomány kategória
I. helyezett: Alexandros Merkouris: A tökéletes étel
II. helyezett: Füredi Zoltán: A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban
III. helyezett: Daniela Pulverer: Hans Hass portréja
Különdíj Kocsis Tibor: Sissi zsiráfjától a biodomig – A Fővárosi Növény- és Állatkert első 100 éve
Rövidfilmes verseny
I. helyezett: Chilton Flóra: Nefelejcs
II. helyezett: Parker Croft: Könnyű, mint becsukni a szemed
III. helyezett: Peter Vulchev: Ez pedig idén karácsonyra lesz
Különdíj: Dér Zsolt: DUB HARD / Keményre hangolva, avagy a Pannónia Szinkronstúdió kirablásának kegyetlen és igaz története
Animációs kategória:
I. helyezett: Joseph Pierce: Scale
II. helyezett: Tóth Lili: Pipás
III. helyezett: Apáthy Szilvia: 1001 zsemle története
Különdíj: Ulrich Gábor: Rekonstrukt
Hazai és határon túli magyar filmek versenye:
I. helyezett: Sipos Samu Árpád: Szirén
II. helyezett: Viplak Vince: Algoritmus
III. helyezett: Barát Adél: Néma nemtom
Diákzsűri díja:
Horváth Kolos Xavér: Harmatos barackfavirággal szeretnélek ébreszteni
Her Story Her Future – Tiszteletbeli különdíj a legjobb, nő által rendezett rövidfilmeknek:
Romina Küper: Ez nem egy szereplő, hanem árulás
Alina Maksimenko: Ptitsa
A fesztivállal kapcsolatos korábbi cikkeinket itt olvashatják.
