Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.
Publicisztika
A Magyar Hang – és több társunk – hangerejét úgy tűnik, nagyon szeretnék valakik lehalkítani Orbán Viktor környezetében, sőt talán azt is sokan szeretnék, ha elnémulnánk.
„Kicsit jobbra! Még... még egy kicsit!”
Tavaly több mint 50 milliárdot, tavalyelőtt csaknem 50 milliárdot költött el erre a kormány.
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Akkora a munkaerőhiány az egészségügyben, hogy hiába a csilivili, modern épületek, orvosok és nővérek nélkül csak látszat az egész.
Az irodalom terápia. Gyógyít, ha írod, és gyógyít, ha olvasod. A versekkel talán még intenzívebb ez a kollaboráció, mint a prózával.
Mára nemcsak a korrupció, hanem vele kéz a kézben a hazugság vált a Fidesz legfőbb politikájává, Orbán Viktor pedig a két lábon járó fake news gyárrá.
Az igazi kínaihoz bátorság kell. A nem annyira igazihoz is. Minden tekintetben, minden téren. Háromig számoltam ezen a fronton hirtelen.
Ha viszontlátná a róla készült szobrot, fügét mutatna mindenkinek, aki kitalálta ezt az egészet.
Nem értek a modern politikai kommunikációhoz, de nekem, mint persze nem célközönségnek, sántít a rabszolgatörvény elleni tüntetésekre adott kormányzati reakció.
Megihatunk egy jó kávét a csodás Ferenc tér valamelyik kiülős helyén, hogy a következő percben már az Üllői úton rémüldözzünk az ott érzékelhető koszt és igénytelenséget látva.
Szabad-e különbséget tenni „fontosság szerint” az emberi jogok között? Szabad-e bármelyik megsértésén is ironizálnia egy felelős közéleti embernek?
Figyelj, fiam – mondta a tanárnő –, nézz rám. Én milyen nemű vagyok? Jámbor Laci nézte, nézte, majd megszólalt: – Das.
Vajon mi mindent lehet feláldozni a szakmaiság oltárán? Az identitás és az eredet ugyanis nem lehet aktuálpolitikai trend függvénye.