A napokban nyújtott be az Országgyűlésnek az egyik kormánypárt frakcióvezetője, Kocsis Máté egy, „A nemzeti szuverenitás védelméről” címmel ellátott törvénycsomagot. Az általános indoklásban szó esik a „2022. évi magyar országgyűlési választások külföldi befolyásolásával” kapcsolatos aggályokról. Kocsis idézi egy EU-s bizottság jelentését is, amely felhívja a tagállamok figyelmét arra, hogy a külföldi beavatkozás (ilyen például a dezinformáció is) nemzeti és határokon átnyúló biztonsági fenyegetést jelent. Márpedig nem nevezhető demokratikus döntéshozatali folyamatnak az a választás, ami nem szabad és tisztességes.
Ezeket figyelembe véve, áll a törvényjavaslat szövegében, indokolt „egy olyan szervezet létrehozása, amelynek elsődleges feladata, hogy átláthatóvá tegye a különböző választási és társadalmi döntéshozatali folyamatokat, beazonosíthatóvá tegye azon szereplőket, akik részt vesznek ezek, valamint a választói akarat befolyásolásában”. Ennek a szervezetnek a szerepét hivatott betölteni a 2024. február 1-jén felálló Szuverenitásvédelmi Hivatal.
Elhibázott a névadás. Ha mélyebben megértjük a fennálló rendszer belső logikáját, abból az következik, hogy ezt az új szervezetet Szuverén Játékos Védelmi Hivatalnak kellene hívnunk. A névváltoztatás indoklását két részre osztom. Az első részben kitérek a választási autokrácia tulajdonságaira, bemutatva azt is, hogy miért ez a helyes besorolása a mostani rendszernek. A második részben meghatározom a szuverén játékos jelentését, ezzel rávilágítva arra, hogy miért elemi érdeke a hatalomnak megvédenie ezt a pozícióját. A záró részben pedig a 2024-es önkormányzati választás tétjét elemzem, rámutatva arra, hogy a pártmentes önkormányzatiság hogyan képez valós alternatívát a rendszerrel szemben.
A fennálló rendszer
Az Orbán-rendszer leírására számos kísérlet született (felsorolás jelleggel álljon itt néhány változat: maffiaállam, kívülről korlátozott hibrid rendszer, kompetitív autokrácia, plebiszciter vezérdemokrácia, alkotmányos diktatúra, diktatúra, zombi demokrácia, illiberális demokrácia, irányított nemzeti kapitalizmus). Rengeteg, sokszor zavarosnak tűnő fogalom jelent meg az évek során, amelyek közül ki-ki kedvére válogathat, attól függően, hogy épp melyik kifejezés hangzik a legjobban számára. Ahhoz viszont, hogy megfelelő módon ismerjük fel a rendszer különböző lépéseinek összefüggéseit, és azokra megfelelő válaszlépéseket tegyünk, egyértelműen meg kell határoznunk, hogy miben élünk.
Választási autokráciában élünk. Most nem térek ki részleteiben arra, hogy a többi definíció miért helytelen (ezt Unger Anna megtette egy 2018-as és egy 2022-es tanulmányában, amelyekre én is építem az írásom), ehelyett bemutatom a választási autokrácia sajátosságait. Sajnos a mindennapjainkból felismerhető elemek lesznek, a fennálló rendszer építkezése alatt mindannyian jól megismertük ezeket.
A választási autokrácia elméleti leírása Andreas Schedler nevéhez fűződik. Fontos, hogy az elmélete kimondottan azt a célt szolgálja, hogy a politikai rendszer alakulásának logikáját mutassa be. Ezáltal nemcsak arra kapunk választ a segítségével, hogy „mi van”, hanem azt is segít előrejelezni, hogy „mi lesz”. Erre azért van szükség, mert csak ennek a tudásnak a birtokában tudunk olyan lépéseket tenni, amelyek a demokratizálódás útján visznek előre. Egy választási autokráciában a választás alapvető jellemzői látszatra megegyeznek a demokratikus rendszerek választásaival: rendszeresen vannak választások, ahol az általános választójog alapján, több párt indulói közül kerülnek ki a legmagasabb politikai pozíciók betöltői (országgyűlési képviselők, miniszterelnök). Azonban a törvényhozási többséggel bíró hatalmi elit úgy alakítja a választások jellemzőit, hogy azok elveszítsék versengő jellegüket, így kiüresítve a társadalmi felhatalmazásnak csak a látszatát tartsák fenn.
Milyen jellemzők és hogyan alakulnak át?
Csökkent a választások útján betöltött pozíciók száma. 2010 után majdnem megfelezték az országgyűlési képviselők számát, az önkormányzati képviselő-testületek létszáma konkrétan megfeleződött. A parlament működésén belül korlátozták az ellenzéki képviselők lehetőségét kritika megfogalmazására. Az önkormányzatok jogköreit (például helyi adó beszedése) és feladatköreit (például az oktatásban) elfogadhatatlan mértékben szűkítették.
Rendszerszintű zavart keltettek az ellenzékben. Az ellenzék színterét háromféle módon alakítja át a választási autokráciát építő hatalom. Egyrészt korlátozza az ellenzéki szereplőket abban, hogy a választási küzdelem színteréhez hozzáférjenek; másrészt minél inkább elősegíti a töredezettséget; harmadrészt kontrollálja vagy adott esetben létre is hoz „ellenzéki” pártokat. Az átalakított kampányfinanszírozási rendszer arra ösztönzi a pártokat, hogy önmagukban induljanak, a választási rendszer azonban más logika szerint működik, két jelentős jelölt küzdelmére korlátozódna. Sorozatosan jelennek meg kamupártok is a választásokon, amelyek mögött sejthető a kormánypárti befolyás.
Nem egyenlő a hozzáférés fontos, a választást befolyásolni képes információkhoz. A médiaviszonyok (állami média elfogultsága, állami források nagyarányú felhasználása kormányt népszerűsítő hirdetésekre, államilag finanszírozott politikai akciók) átrendezése azt eredményezte, hogy az állampolgárok számára nem egyenlően érhetőek el a választási döntés meghozatalához szükséges információk, mivel korlátozott lehetőség van több forrásból, független keretek között tájékozódni.
Miközben él az általános választójog, bizonyos csoportok számára tudatosan megnehezítették, más csoportok számára tudatosan megkönnyítették a szavazást. A külföldön tartózkodó állampolgárokat jelentős megkülönböztetés éri aszerint, hogy rendelkeznek-e lakóhellyel vagy sem. Vannak példák megfélemlítési kísérletekre a választások során. Ezek a példák rendszeresen ellenzéki szereplőket érintenek, olyan helyzetekben, amikor a kormánypárt ellen lépnek fel (például Liget-projekt körüli balhék, kopaszok a népszavazási kezdeményezéskor). Folyamatosan átrajzolják a választókerületek határait. A választókerületi határok átrajzolásából erednek választási egyenlőtlenségek, ráadásul ezek a változtatások csak kisebb részben felelnek meg az Alkotmánybíróság elvárásainak. Ehhez még érdemes hozzátenni azt a tényt is, hogy a magyar választási rendszert az országgyűlés egypárti döntéshozásban fogadta el, arról senki mást nem kérdeztek meg. A lényege ennek a felsorolásnak az, hogy bemutassam vele a választás, a politikai verseny szisztematikus kiüresítését.
Nem azt állítom, hogy egy választási autokráciában nincs esély választások útján leváltani a hatalmat. Természetesen van, de a manipuláció olyan erősen jelen van, hogy erre a legcsekélyebb esély mutatkozik. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy ha ez tényleg így van, akkor miért látjuk azt a kormánypárt(ok)on, hogy foggal-körömmel nehezíti(k) az ellenzék helyzetét a politikai versenyben, vállalva a kockázatot, hogy egyre szélesebb körben lesz feltűnő a rendszer nem demokratikus jellege?
A szuverén játékos pozíciója
Azért, mert a tét nagyobb annál, hogy a hatalmon lévők elveszítenek egy választást, és egy ciklusra kikerülnek a kormányzati pozícióból. Nem (csak) az elszámoltatásra vagy a közpénzvagyon kiszervezése lehetőségének elvesztésére gondolok. Ha nem a választási autokrácia elméleti keretrendszerén belül gondolkodunk, könnyen azt hihetjük, hogy a hivatalban lévő szereplő csak egy versenyző a sok közül, és a tét „mindössze” a választás útján megszerezhető hatalom. Ez súlyos félreértése a jelenlegi rendszernek. Itt a hatalom birtokosa nem csak egy versenyző a sok közül: ő a „liga tulajdonosa, ő hozza a szabályokat, és ő van a bíró szerepében is. A játékelmélet nyelvén ezt a helyzetet egy aszimmetrikus kétszintű játéknak nevezhetjük, a hatalmon lévőt pedig a szuverén játékosnak. Ezeknek a fogalmaknak a bevezetésével kezdhet körvonalazódni, hogy miért nevezem Szuverén Játékos Védelmi Hivatalnak (a jelenleg még csak) a törvényjavaslatban leírt szervezetet.
Mi a két szintje a játéknak? Az első szint az általunk jól ismert választási küzdelem, több induló párttal, programokkal (már akinek), néhány éve sajnálatos módon kiegészülve a szuverén játékostól érkező karaktergyilkos kampányokkal. Ezen a szinten a győzelem az irányítás megszerzéséért zajlik, választástól függően más intézményben (önkormányzat, törvényhozás, központi kormányzat). Politikusok és elemzők javarészt ezt a szintet szokták figyelni, figyelmüket erre szegezik. A második szinten, a meta-játék szintjén az intézményrendszer megváltoztatásának lehetősége jelenik meg. Ezen a szinten dől el az, hogy az első szinten zajló versenyben milyenek a viszonyok, mely játékszabályok szerint játszanak a szereplők. Ez a ligatulajdonosi, szabályhozói és bírói szint, hogy újra az előző képpel éljek.
Az, hogy a játék aszimmetrikus, azt is jelenti, hogy nem egyenlő szereplők versenyeznek. Ez önmagában nem feltétlen lenne elegendő ok arra, hogy nem demokratikusnak hívjunk egy rendszert (lehetnek ügyesebb és kevésbé ügyes politikai formációk), viszont egy választási autokráciában, mint amiben mi is élünk, ennél többről van szó. Nem elég, hogy a versenyfeltételek manipuláltak, hanem még folyton változnak is: az államigazgatás teljes rendszere, a „független” intézményekkel együtt, annak az érdekében van mozgósítva, hogy garantálják a szuverén játékos győzelmét, azaz hatalmon maradását. Látjuk tehát, hogy ebben a rendszerben a választás eredménye jócskán túlmutat a klasszikus szerepén.
A szuverén játékos tehát mindent megtesz azért, hogy ebből a pozíciójából ne lökhessék ki. Az általam Szuverén Játékos Védelmi Hivatal névre átkeresztelt szervezet is ezt a célt szolgálja. Bármilyen általános vagy részletes indoklás a fontosságáról a látszatot fenntartani igyekvő kommunikáció része. A valódi cél az, hogy semmilyen szereplő ne legyen képes az aszimmetrikus játék meta-szintjén változást elérni. Nem engedheti meg a rendszer magának, hogy a szabályokat a demokratizáció útján indítsuk el, mivel az szembe menne saját belső logikájával. Egy választási autokrácia választási autokrácia akar maradni, nem demokrácia.
Ezen gondolatok mentén kell értelmeznünk a Szuverén Játékos Védelmi Hivatal létrehozását.
A 2024-es választások és a pártmentes önkormányzatiság
A nevezéktan nem számít igazán, ha azt nem tudjuk valós politikai cselekvésre lefordítani. A Szuverén Játékos Védelmi Hivatalról szóló törvényjavaslatba bekerült egy olyan rész, ami különös téttel ruházza fel a 2024-es önkormányzati választásokat. Világosan látszik, hogy milyen irányba halad a rendszer, és hogy mit lehet és kell ezzel szembeállítani. A törvényjavaslat kimondja, hogy az önkormányzati választásokon induló civil szervezetekre (konkrétan őket nevezték meg) hasonló pénzügyi szabályozás lesz érvényes, mint a pártokra. Betiltják számukra a névtelen adományokat, és sem külföldi, sem belföldi jogi személytől vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezettől sem fogadhatnak el pénzt.
A civil szervezetek ellehetetlenítésére azért van szükség, mert a rendszer üzemeltetői számára is feltűnt, hogy az önkormányzati választásokon valós veszélyt jelentenek azok a helyi érdekekért küzdő, hiteles és az országos pártpolitikától független jelöltek, akik közül nagy valószínűséggel szép számmal kerültek ki volna győztesek a 2024-es választásokon. Bár a 2019-es választások után jelentősen kiürítették, még mindig az önkormányzati színtér az, ahol a rendszeren kívüliek számára valós kormányzati pozíciók érhetőek el. Azok számára, akik jobbá szeretnék tenni a saját környezetüket, megvan az esély (még ha csekély is), hogy az önkormányzatokon keresztül ezt megtegyék. Őket lehetetleníti el a rendszer egyre jobban.
A pártmentes önkormányzatiság javaslata, amit a Második Reformkor már 2019 óta képvisel, ezeket a pártpolitikától független jelölteket helyezi előtérbe. Véleményünk szerint a pártok megmérgezik a helyi közéletet az országos szintről lecsorgó veszekedéseikkel, lassítják és számos esetben megakadályozzák az önkormányzat munkáját (nézzük meg a friss balmazújvárosi esetet), és elfordítják a kompetens és tenni akaró jelölteket a helyi politikától. Alapítványi korunkban kezdtük el képviselni az ügyet, de nem változtattunk ezen akkor sem, amikor párttá alakultunk. A rövid távú pártérdeket felülírja az ország hosszú távú érdeke. A demokrácia nem elvont intézmények összessége, hanem azt jelenti, hogy felelősségre vonhatjuk a képviselőinket, és valós beleszólási jogunk van abba, hogy mi történik az életünkben. Ezzel szembe megy az a sajnos több helyen tapasztalható gyakorlat, hogy az országos pártközpont osztja le a pozíciókat és hozza meg a döntéseket (például az akkumulátor-gyárak telepítéséről). Az önkormányzatok autonómiájának visszaállítása olyan hosszú távú cél, amiért küzdenünk kell. Ebben a küzdelemben egy fontos (de nem az egyetlen) elem a pártmentes önkormányzatiság.
Ezzel a törvényjavaslattal azonban felértékelődött a szerepe. Ezért hívjuk életre az Autonóm Önkormányzatiság Országos Szövetségét. A szervezet célja az, hogy Magyarországon visszaálljon az önkormányzatok autonómiája, hogy a helyi ügyekről helyben dönthessenek a magyar emberek. Ehhez konkrét követeléseket fogalmazunk meg, köztük azt, hogy a kormányzat vizsgálja felül és növelje bizonyos önkormányzati feladatok ellátására adott források szintjét, állítsa vissza az önkormányzatok mozgásterét, állítsa vissza a helyi illetőségű adók beszedésének lehetőségét, adják vissza a gépjárműadó önkormányzati részét, és adja vissza az oktatási feladatok és egészségügyi alapellátáshoz kapcsolódó feladatok hatáskörét és pénzügyi hátterét.
Az Autonóm Önkormányzatiság Országos Szövetsége a társadalmi ellenállás kifejeződése a fennálló rendszerrel szemben. Alternatívát mutat az egyre inkább központosító, a hatalmat az emberektől magához vonó államfelfogással szemben. Emiatt fontos, hogy a szövetség tagjai, legyenek azok országos pártok, helyi illetőségű civil szervezetek vagy függetlenként induló jelöltek, elfogadják és alkalmazzák a pártmentes önkormányzatiságot. Ha nem a pártérdekek mentén szerveződik az önkormányzati színtér, hanem a helyi emberek, helyi ügyek és egy valós demokratikus alternatíva mentén, akkor lehetőségünk lesz hitelesen fellépni a szuverén játékossal szemben. A Második Reformkor ezen az úton indult el, és most társakat hívunk magunk mellé.
A Szuverén Játékos Védelmi Hivatallal szemben állítsuk fel az Autonóm Önkormányzatiság Országos Szövetségét. A 2024-es önkormányzati választások tétje az, hogy képesek vagyunk-e demokratikus alternatívát mutatni.
A szerző a Második Reformkor Párt szakmai igazgatója
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
