Lassan érlelődik az a gondolat, hogy a kormány tevékenysége még legitim-e, és mennyire szolgálja Magyarország érdekeit. Nézzünk csupán az egyre szélsőségesebb külpolitikánk mozgására, ami az októberi tragikusra sikerült nyilvános pekingi Putyin–Orbán-találkozáson ért csúcsra. Nem sok jót mutat. Az mindenesetre nyilvánvaló, az orosz elnök nem fogja elengedni a magyar miniszterelnök kezét. Így az ellenzéknek részben Moszkvával is meg kell küzdenie. Annak az ellenzéknek, amely nem feszegeti kíméletlen lépésekkel azt a témát, hogy a hatalmon lévők terroristákra jellemző alattomossággal kifosztják az országot. Kijátszva az embereket. Mindenről beszélnek, de erről csak nagyon halkan. Mindenesetre még nem hallottunk régi vagy új ellenzéki politikustól, konkrétan miképpen kérné számon akár Tiborcz Istvánt, ahogy azt sem, hogy Hatvan puszta felől acélosan érdeklődtek volna. A jövő talánya, hogy folytatódik-e ez a maszatolás, borzalmas kompromisszumokkal, elvesztegetve az életünket, vagy borul az asztal, amihez jókora bátorság kell. Itt most nem lehet félrenézni, főleg azoknak nem, akik havi milliós juttatással az ország vezetésére készülnek. Kár minden kimondott szóért, plakátért, amennyiben a holnap politikusai gyáván megfutamodnak.
A történelem a kezünkben van. Ugyanakkor megadhatjuk magunkat a sorsunknak is. Lehet kívülről, áldozatként figyelni, mi történik a hatvanpusztai falak mögött, az elmúló éveket, a nevünkben hozott döntéseket, Mészáros Lőrinc milliárdos fetrengéseit. Azonban akkor mit jelent magyarnak lenni? Lemondást? Örök meghunyászkodást? Állandó szolgaságot? Ezekre a felvetésekre a válasz már valahol megvan. Ám az még talány, ki fogja mederbe terelni és az ajtót kinyitni az áradat előtt. Ki szándékozik a polgári öntudatot feltámasztani, újjáéleszteni az összetartozás érzését, a passzív csodavárást cselekvéssé alakítani. Áttörni a falat. A mindennapi gondok aggodalma, a holnap várható nehézségei csak akadályozzák az aktív részvételt a nemzet sorsának alakításában. Ezt a kormány jól tudja. Ennek alapján alakítja is a közvéleményt, bonyolítva, korlátozva a tájékozódást, akadályozva a többség tényezővé válását. Kedve szerint formálgatja a választási rendszert, és ha kell, régi, elfelejtett embereket előkapva új pártot hoz létre, csakhogy a társadalmi robbanás elkerülhető legyen.
Talán a magyarság egyik vissza-visszatérő kérdésköre, miszerint behódoljon-e a végzetének, vállalva a szenvedést. Voltak mindig olyan epizódok a történelmünkben, amikor valaki valami zavaros belső késztetés útján rátelepedett a nemzetünkre, mindenféle erkölcsi alap nélkül. Jelenleg ez az öncélú viselkedés lényegében az irányítók és családtagjaik meggazdagodásáról szól, a magyarság rovására. A politikai elit által mesterségesen keltett viszályok pedig apránként megölik a magyarság erejét, lelkesedését. Egészen addig, amíg egy nagyobb megrázkódtatás által fel nem ébred, kimozdítva tétlen szemlélődéséből, rádöbbenve az átverésére. Hogy akkor mi lesz, nem tudjuk, amint azt sem, hány magánrepülő fog felszállni, ellenben nagy pillanatként élhetjük meg az újrakezdés lehetőségét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/48. számában jelent meg december 1-jén.
