Lezsák Sándor egy vele készült interjúban arra a kérdésre, hogy egyetért-e Kövér László 2020-ban tett kijelentésével, miszerint „az ellenzék nem a magyar nemzet része”, azt a választ adta, hogy „jogos az állítás. Aláírom, én is így gondolom.” Indoklásul pedig közölte: „Egy nemzet összetart”. Nos, a nemzetnek számos olyan definíciója van, amelyekben a nemzethez való tartozásnak nem feltétele az összetartás, a homogén gondolkodás, a viták vagy nézetkülönbségek kizárása. Például: „Egy ország népe, mely magasfokú politikai szervezettséget és magas kulturális szintet ért el, amelyet állami keretek tartanak össze.”
Értem persze, hogy a hatalom jelenlegi letéteményesei miért szeretnék a feltételek nélküli „nemzetszolgálatot” megkövetelni mindenkitől. Ez esetben rögtön nem lehetne a kabinet szemére hányni súlyos (ha úgy tetszik: nemzetellenes) bűneiket, nem lehetne a kormányétól eltérő véleményt hangoztatni az uniós fórumokon, nem lehetne megkérdőjelezni központi direktívákat. Manapság gyakran halljuk, hogy ez vagy az a baloldali képviselő a magyarok és a magyar érdekek ellen szólalt fel vagy szavazott „Brüsszelben”, holott szó sincs erről, ők csak a NER korrupciós gyakorlata vagy az antidemokratikus berendezkedés ellen emelik fel a szavukat, meggyőződésük szerint éppen a magyar nemzet érdekében.
A nemzethez tartozás egészen bizonyosan nem attól függ, hogy valaki kormánypárti avagy ellenzéki, netán teljesen közömbös a politika iránt. Így aztán az sem lehet mércéje, hogy ki mennyire áll közel a hatalmi centrumhoz: a fideszes politikusok és az általuk létrehozott (és bőkezűen kistafírozott) nagytőkések, no meg mindezek udvartartása része a nemzetnek, a tüntető tanárok és diákok, az akkugyárakat ellenző debreceni, ácsi, gödi emberek viszont nemzetidegenek. Marhaság! Ha itt húzódna a határ, akkor talán éppen fordítva lenne.
Mert – az igazság kedvéért – van olyan nemzetfogalom, amelynek része, hogy a nemzethez tartozó emberek rendelkezzenek közös jövőképpel. De kérdem én nagy tiszteletlenséggel: a magyar nemzet mely tagja szavazott négyszer is erre a rezsimre annak reményében, hogy lerohasztják az egészségügyet, még annál is jobban az oktatást, hogy az értelmiség és a fiatalság jó részét elűzik az országból, amelyet amúgy stadionokkal és akkumulátorgyárakkal (sőt, a legújabb hír szerint egész Európát ellátó kínai vegyszer-lerakatokkal) szórnak tele, hogy folyamatosan szembe szegülnek politikai-gazdasági-katonai szövetségeseinkkel, hogy életszínvonalban az európai mezőny végén kullogunk. Meglehet, hogy Orbánéknak van valamiféle jövőképe, de azt mélyen titkolták-titkolják, megvalósítására semmilyen felhatalmazást nem kértek, nem kaptak, és az eredményekből nem az látszik, hogy a nemzet javát szolgálná.
A nemzetre való folyamatos hivatkozás sem egyéb, mint jól hangzó, jól eladható politikai termék. Volt már a kirakatban sok minden: a haza (ami nem lehet ellenzékben és ami nekünk első), a polgári párt és a polgári Magyarország, a rezsicsökkentés, a család, a keresztény értékek, a magyar érdekek, az árstop, a békeharc… A fura csak az, hogy e szép fogalmak mindegyike csak a nép felének szólt, holott a nemzet egy részének kirekesztése a nemzetből a lehető legnemzetietlenebb tett.
