Elvitték minden idők legnagyobb magyar lottónyereményét, bő 6,5 milliárd forintot. Sajnos nem én vagyok a boldog nyertes, pedig – bizonyára sokakhoz hasonlóan – eltöprengtem rajta, hogy mit is kezdenék egy ilyen hatalmas összeggel.
Az első gondolat nyilván az ingatlan, de a ház, amiben lakunk, nekem tökéletesen megfelel, sőt mondhatnám, hogy meg is haladja az igényeimet. Ugyan nem egy Hatvanpuszta, de olyat nem is akarnék: óriási lehet a rezsi, arról már nem beszélve, hogy tisztaságmániás feleségem belerokkanna a takarításba. Felnőtt fiaim lakhatása is megoldott. Igaz, nem vehettek közpénzből felújított nagypolgári lakásokat negyedáron a Várban vagy a belvárosban, de így is nagyon jó kéglikben laknak, helyzetük messze meghaladja a magyar átlagot. Szóba jöhetne még egy jó kis kastély, mondjuk családi víkendekre, de hát ezeket Lázár miniszter már elígérte másoknak.
Második ötlet: autó, hiszen Suzukim a napokban tölti be a tizenkilencet. Talán mondanom sem kell, hogy nem hasonlít némelyek aranyszínű Mercedesére. Viszont nagyon ragaszkodom hozzá. A cseréjéhez lottónyeremény nélkül is lenne forrás, mégsem válok meg az „öregecskedő” havertól. Ennyi pénzből persze össze lehetne vásárolni egy jó kis Porsche- vagy Ferrari-gyűjteményt is, de sajnos ehhez meg nincs elég parkolóhely az utcánkban.
Yacht! Ez se rossz gondolat. Bár igaz, csak valami szerényebb modell jöhet szóba, hiszen a hírekből tudom, hogy a jobb darabok (mint mondjuk a Zuckerbergnél jóval okosabb Mészáros úr bárkája) négyszer-ötször drágábbak, mint amire a teljes főnyereményből futná… Gagyit meg nem veszek.
Gondolkoztam még egy Steinway-zongorán is, de sajnos csak a boci-bocit tudnám lepötyögni, azt is csak hosszas rákészülés után. Elhalmozhatnám az unokáimat százezres pólókkal és tornacipőkkel, de nekik – eléggé el nem ítélhető módon – olyasmik kellenek, amit a többi gyereken látnak az oviban meg a suliban. Így aztán Rolexekre se tartanak igényt.
Na de komolyra fordítva a szót: mi a csudára tud elkölteni egy proccoskodni nem akaró átlagember hatezer-ötszáz milliót?
Én például adnék néhány tízmilliót annak a kórháznak, amelyben három hetet töltöttem, miközben egészen csodálatos orvosok és nővérek rángattak vissza a sír széléről, ám ahol – egy teljesen frissen felújított és műszakilag átadott-átvett épületben – napokig nem folyt a melegvíz, két hétig nem működött a zuhany, a kórteremben nem volt egy asztalka, aminél étkezni lehetett volna … és ahol a járóbeteg rendelésen az olykor összegyűlő 30-40 betegnek nincs elég szék, hogy leüljön és nincs elég fogas, amire a kabátokat akaszthatják. Gyanítom, hogy az orvosi és nővérszobák sem luxus színvonalúak.
Ennél persze ezerszer nagyobb bajok vannak sok területen, így a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű vagy a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatása terén, aminek egyik látványos jele az Oltalom Egyesület által működtetett óvodák, iskolák, gimnáziumok ellehetetlenítése. Ráadásul e mögött nem is valamiféle szakmai ellentétek vannak, hanem a kormányfő Iványi Gábor iránti ambivalens érzelmei. Az egyesület támogatását ráadásul megnehezítené, hogy a NAV esetleg lefoglalná a bankszámlára érkező adományt. Nyilván a gyermekvédelem eszméjének legnagyobb dicsőségére.
Eszement kutyabolondként nyilván óriási összegeket adnék az állatmentő és állatvédő civilszervezeteknek, amelyek egyfelől a mértéktelenül szaporodó feladatok (kidobott, elhagyott, bántalmazott és állatok növekvő tömege), másfelől a dráguló élelmezési, orvosi és energiaköltségek, no meg a megélhetési válság miatt csökkenő támogatások kettős szorításában végzik emberfeletti munkájukat mindenütt az országban, de különösen az észak-északkeleti régiókban. Az adományokkal persze ez ügyben is óvatosan kell bánni: bármilyen hihetetlen, de a menhelyeken és sintértelepeken is működnek csalók, szélhámosok, a zavarosban halászó gazemberek. A támogatásokat nagyon célzottan és lehetőség szerint tárgyi formában célszerű nyújtani.
Gondoltam valamikori iskoláim patronálására is. Az általános és a gimi bizonyára örülne is, a hajdanán Marx nevét viselő egyetem azonban aligha van rászorulva a volt diákok segítségére, hiszen az állam igen gazdagon stafírozta ki az alapítványokba szervezett intézményeket. Jól is tette, hiszen így talán (?) kompenzálni tudja, hogy a vazallusok kezére játszott felsőoktatás kimarad a nemzetközi tudományos együttműködésből és a diákcsere-programokból. Ezzel szemben csekély vigasz, hogy egyes diákok jó helyen, jó beosztásban dolgozó szülei befolyásolhatják a gyermek tanulmányi előmenetelét és az akadékoskodó tanárok további sorsát. (Bár egy sumákban elintézett vizsgalehetőség még mindig ezerszer jobb, mint amikor az egész bűnszervezetet kiépítő végrehajtó intézett vizsga nélkül jeleseket fontos emberek fontos ismerőseinek.) A Közgáz nem kap semmit – tőlem.
Visszanézem a listámat: egészségügy, állatvédelem, oktatás, gyermekvédelem… Csupa állami feladat. Lenne. Csak ezekre valahogy nem jut közpénz: van, amire semennyi. Persze, mert elmegy Digire, Vodafonra, repülőtérre, mindenféle bankokra, kínai nagybefektetők támogatására, a nagy egyházak korrumpálására, megcsapolható beruházásokra, családi és haveri zsebek teletöltésére.
Sajnálom, hogy nem nyertem. Szerintem mások is, sokan.
