Amikor húsz éve Kovács László akkori külügyminiszter híressé vált megjegyzése megszületett, az akkor még polgárinak nevezett Fidesz és holdudvara egy emberként háborodott fel – jogosan, tegyük hozzá. Hiszen mégis mire juthat egy olyan ország, amely saját céljának a meglapulást és a nagyhatalmak néma kiszolgálását tekinti? Ma mégis egy ilyen országban élünk, és ezt az országot a Fidesz vezeti.
Ezen írás aktualitását nemcsak az ellenzék számára sikertelen április 3-ai választás és az ukrajnai válság kapcsán megfogalmazódott kérdések adják, de a május 9-ai Európa-nap is. Ez az emléknap annak dacára sem ismert túl széles körben, hogy egy igen jelentős eseményhez kötődik: Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én mutatta be azt a tervét a világnak, amelyben egy új politikai együttműködést vázolt fel Európa számára annak érdekében, hogy a kontinensen többé ne robbanhasson ki háború.
Ma már mindez történelem, és a Schuman-nyilatkozatról szóló sorokat olvasva aligha gondolunk bele, hogy a kor európai valóságában a francia külügyminiszter terve óriási optimizmusról adott tanúbizonyságot. Ekkor még éppen csak öt évvel voltunk a kontinenst romba döntő második világháború után. Élénken élt még a fájdalom, dúltak az indulatok Európa nemzeteiben. Ráadásul a földrész keleti felét ekkorra már vasfüggöny választotta el, és Közép-Európa fővárosaiban szovjetbarát bábkormányok működtették terrorra alapuló rendszereiket. Mindeközben pedig Moszkvában már élénken szőtték a terveket a harmadik világháború kirobbantására, a fenyegetés tapintható volt.
Robert Schumanban és az EU alapító atyáiban mégis megvolt a bátorság arra, hogy szakítsanak minden korábbi „bevett módszerrel”, és többé ne csak a saját országaik önös érdekeit tekintsék, hanem közösen hozzanak létre egy nagyobb rendszert, amely a demokráciára, a kereszténység alapértékeire, valamint a szociális piacgazdaságra épül. Mertek nagyot álmodni, és munkájuk nyomán egy olyan európai közösség jött létre, amely minden hibája ellenére ma is működik, és ahol ma is születnek olyan, elsőre talán korukat meghaladónak tűnő elképzelések, amelyek nyomán Európa erősödni tud. Ráadásul ez a közösség soha nem látott jólétet, békét és stabilitást tudott teremteni saját polgárainak, és vonzó jövőképet felvázolni azoknak az országoknak is, amelyek először még nem tudtak csatlakozni.
És hová lett ezalatt az akkor fenyegető keleti blokk? Az alatt az idő alatt, amíg nyugaton megszilárdult a jóléti állam, és generációk nőttek fel szabadságban, a keleti blokk egyszerűen belefulladt a saját ostobaságába, és összeomlott a saját súlya alatt. Kiderült, hogy a politikai ideológiák nyomán irányított gazdaság az alapvető igényeket is képtelen kiszolgálni, a saját állampolgárait elnyomó és kizsákmányoló rendszer élhetetlen, az egymással szemben is bizalmatlan és elzárkózó kommunista rezsimek pedig sosem lesznek képesek valódi összefogást építeni. Mi, magyarok sajnos megtapasztalhattuk ezt, hiszen hosszú évtizedeken keresztül csak vágyálom lehetett számunkra, hogy egyszer a nyugati világhoz tartozzunk.
Szembe kell néznünk ugyanakkor azzal a ténnyel, hogy amikor az álmunk valóra vált, a szocializmus összeomlott, és elindulhattunk azon az úton, amelyet olyan régóta járni szerettünk volna, kiderült, hogy bizony erősen elszoktunk már a szabadságtól. A mindenkori magyar kormányok sokáig nem tudták értelmezni azt, hogy Brüsszel nem egy új Moszkva, aki ukázokat oszt, hanem egy olyan fórum, ahová mi is elvihetjük saját ügyeinket, és ott képviselhetjük. Ez a félreértés pedig egyre növelte az emberek ellenérzését az Európai Unióval szemben, amelyet aztán a Fidesz cinikusan elkezdett népszerűségre váltani, nem kis sikerrel.
Ám ha annak idején Kovács László kijelentése felháborodást keltett, nem tudom, hogy mit kellene szólnunk Magyarország jelenlegi külpolitikai irányvonalról, amely röviden úgy foglalható össze, hogy a kormányban mertek még kisebbek lenni. Miközben minden lehetőség megvolna ahhoz, hogy Magyarország végre teljes jogú tagként helyet foglalhasson a világ egyik legjómódúbb és legbefolyásosabb közösségében, hogy végre olyan lehetőségeket biztosítson polgárainak, amelyeket a világ legsikeresebb államai biztosítanak, és nem utolsó sorban, hogy végre ne kényszerből, hanem saját ízlésünk szerint építsünk politikai és gazdasági kapcsolatokat, a kormány mit tesz?
Behódol Oroszországnak, mégpedig azzal az indokkal, hogy árengedményekhez jusson az energiahordozók terén (jelentem, ez sem sikerült). Az a szemforgató magatartás, amit a magyar kormány képvisel, amikor még annyi bátorsága sincs, hogy kimondja, ki az agresszor, és amikor úgy tesz, mintha a magyar nemzetbiztonsági érdek nem az volna, hogy Oroszország minél távolabb maradjon a határainktól, csak azért, hogy egy egyébként káros egyoldalú függést fenntarthassanak – ez nemcsak azokkal a szlogenekkel megy szembe, amelyeket ugyanők Magyarország nagyságáról szeretnek előadni, de a legalapvetőbb jóérzéssel és minden európai normával is ellentétes
Robert Schuman és társai jól tudhatták, hogy az európai közhangulat és a geopolitika nem éppen nekik dolgozik, amikor a nyugatnémeteket bevonva akartak egy erős Európát építeni az orosz fegyverek fenyegetése mellett. De mertek nagyot álmodni, és mertek tenni érte. Az eredmény magáért beszél. Csak remélni tudom, hogy Magyarországot is sikerül majd felrázni, mert gyávaságból és megalkuvásból aligha lehet sikeres nemzetet építeni.
A szerző európai parlamenti képviselő (Jobbik)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/20. számában jelent meg május 13-án.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
