A japánok meg a kínaiak évezredes katonai és kulturális nyomását viselő koreaiaknak nem volt más választásuk, mint a nyugati szellem, a nyugati kultúra és a nyugati életmód elsajátítása. Egyetlen ázsiai nép tagjait sem teszik ki olyan nagy arányban keresztények, mint a koreaiakét – s megrendítő tudás, hogy ez a nép olyannyira magára vette a Nyugat politikai-társadalmi dilemmáit és konfliktusait, hogy míg a mi civilizációnk már több mint harminc éve túlesett a kapitalista és a kommunista blokk hidegháborús szembenállásán, s így történelem utáni állapotba jutott, addig a két Korea közt a mai napig áll a „berlini fal”. Ennek fényében nem túlzás kijelenteni, hogy a koreaiak bizony komolyabban veszik a nyugati történelmet, mint bármelyik nyugati társadalom.
Bizonyára ebből is fakad, hogy ma a dél-koreai filmesek a nyugatiaknál erősebb, hitelesebb és átélhetőbb rendszerkritikus filmeket és tévésorozatokat képesek forgatni. Közelebbről látják a kapitalizmus sötét vonásait, mint akár az európai forgatókönyvírók és rendezők, akár a hollywoodi villák falai közt élő amerikai filmes elit tagjai. Az országban, ahol a ’68-as tüntetések idején diáksortüzek zajlottak, elmaradt a piacgazdaság szociálissá formálása – így a dél-koreaiak a maga nyers valóságában tapasztalják meg azt a tőkés rendszert, amelyet az Európában vagy Észak-Amerikában élők zöme tulajdonképpen élhetőnek érez.
Dél-Koreában nincs európai értelemben vett szociális biztonság, de van kegyetlen piaci verseny és fogyasztói társadalom. Ennek ismeretében nem csoda, hogy a szülőképes dél-koreai nők a világ legrosszabb termékenységi arányszámait produkálják, nem csoda, hogy rendkívül magas a haszontalannak bélyegzett időskorúak öngyilkosságainak száma, és az sem meglepő, hogy nők is Dél-Koreában lesznek legnagyobb arányban öngyilkosak a világon. Dél-Korea technológiai szuperhatalom, továbbá a XXI. századi vizuális kultúra és popkultúra fellegvára, egy ázsiai óriás, amelyet feszít az erő és az ambíció, hogy meghódítsa a világot. S Dél-Korea ugyanakkor egy szociális válságban tengődő, elöregedő, korrupcióban és tekintélyelvűségben fuldokló, önpusztító társadalom. Mintha a nyugati civilizáció valamennyi erénye éltetné, és valamennyi bűne sorvasztaná egyszerre elképesztő intenzitással.
Csakhogy Ázsia nem pusztán a Nyugat tükre, de legalább annyira a nyugati önzés és kapzsiság szörnyszülöttje. A nyugati tőke korlátokat nem ismerő termelését, azzal járó környezetszennyezését és nyomorgó munkásosztályát a Távol-Keletre szervezte ki, s ennek hamarosan meg is fizeti az árát: az ázsiai tigrisek nyomában felemelkedik az ázsiai sárkány, és a Nyugat lassan minden téren defenzívába szorul. E folyamat részeként képez a dél-koreai mozi egyre nagyobb kihívást a nyugati tudatiparnak. A koreai filmesek még ma is el tudnak mondani valami fontosat az emberiségnek a Charles Dickens regényeiből ismerős manchesteri kapitalizmusról. Amiről a Nyugat azt képzeli, hogy a múlt, az valójában a Távol-Kelet.
A Nyerd meg az életed című sorozat a tőkés rendszer emberi externáliáiról, az uzsorások, bankok és uzsorás bankok hitelcsapdájában vergődő tömegek kiszolgáltatottságáról és kilátástalanságáról gyártott, elsöprő erejű szociodráma. Nem idealizálja a szegényeket, hanem híven ábrázolja a maguk felelősségét a sorsuk alakulásában – s a szerencsétlenül járt kisemberek mellett megjelennek a színen a szerencsejáték-függők, a spekulánsok és a bűnözők is, akik napról napra nyomorítják meg a környezetüket, úgyhogy nem is könnyű azonosulni velük. A cselekmény antihősök körül épül fel, hordoz egy keveset a Menekülő ember és Az éhezők viadala című film zsáneréből – a történet legtalálóbb vonása pedig az, hogy a nyomorgókon végrehajtott szórakoztató célú terrorhoz immár nem tartozik sem ideológia, mint a XX. század derekán, sem profitéhség, mint a XX. század végén – már csakis a kiszolgáltatottság, az erőszak és a perverz kíváncsiság öncélúsága hömpölyög, melynek sem értelme, sem célja nincs, csakúgy, mint magának a kapitalizmusnak.
A film metaforikus cselekményében az eladósodottak nyomora és kilátástalansága felett élvezkedő gazdagok áldozataiknak groteszk demokráciát rendeznek be, amelynek szabályai felett lelkiismeretet színlelve őrködnek, hisz ez a díszlet segít fenntartani azt a szociális szakadékot, amely fölött az őket oly kiválóan szórakoztató cirkuszt berendezték. A történet tanulsága valósággal kiüti a néző szemét: a demokrácia intézményei nap mint nap legitimálják és konzerválják az obszcén mértékű szociális különbségeket a XXI. század polgári társadalmaiban.
A magyaroknak különösen fontos sorozat ez, hisz harminc éve egy olyan neoliberális kísérlet alanyai, amelynek követendő példája épp Dél-Korea. Harminc éve az a mindenkori kormányzat gazdasági ideológiája, hogy a magas adók, a szociális kiadások, a munkavállalói jogok, a szakszervezetek és a túl nagy bérek hátráltatják az ország versenyképességét és felzárkózását. Harminc éve megállás nélkül mantrázzák a neoliberális közgazdászok, hogy a kelet-közép-európai régiónak példát kell vennie az ázsiai modernizációról, de azt valahogy sosem fűzik hozzá az okfejtésükhöz, hogy ennek mi az ára. A magyaroknak ezt a sorozatot nézve érdemes átgondolniuk, hogy óhajtják-e az abból feltáruló gazdasági és társadalmi rendet, igazságosnak tartják-e ezeket a szociális viszonyokat, tényleg ebbe az irányba kívánják-e mozdítani Magyarországot, tényleg a távol-keleti példa kell-e, hogy inspirálja a társadalomképüket a dán, a finn és a svéd minta követése helyett. Mert a neoliberális sikerreceptnek igenis ára van – a Nyerd meg az életed című sorozat ennek az árnak a felejthetetlen kulturális mementóját tárja közönsége elé.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/41. számában jelent meg, október 8-án.
